Szent Olaf nyomában, (St. Olafsvegene), Zarándoklat Lillehammer-Trondheim (egykori Nidaros) között
A Szent Olaf zarándokút mentén számtalan kulturális kincs rejtőzik. A skandináv természet, az északi kultúra és a helyi specialitások tökéletes egyvelegét kínálja ez a zarándokút. Oslo és Trondheim közötti szakasz az elejétől a végéig egy csodálatos utazás, átélve a norvég tradíció és vendégszeretet összes megnyilvánulását, hiszen már a középkorban is ez az út vezetett Oslo és Trondheim között.
A norvég Szent Olaf zarádokutat 2010 májusában vette fel az Európai Tanács az Európai Kulturális Útvonalak közé másodikként a zarándok utak közül (1987 Szent Jakab Útja volt az első). Zarándoklatunkat a csodás Lillehammerből (Téli Olimpiai Játékok 1994 helyszíne) kezdjük egészen a Nidaros katedrálisig Trondheimben.
Túra típusa: gyalogos zarándoklat
Utazás: repülővel Osloba, majd vonattal Lillehammerbe (részletes leírást kap minden jelentkező az utazási lehetőségekről és menetrendről)
Szállás: mindenkinek a saját igényei szerint (hotel, panzió, zarándokszállás, sátor….)
Mindig olyan helyen éjszakázunk, ahol több szálláslehetőség áll rendelkezésre!
Erősség: 6-7 órás könnyed gyaloglás komolyabb szintek nélkül (szinte végig sík terepen) az aktuális napi túraútvonal minden esetben a csoport tagjainak fizikai felkészültségéhez igazodik
Az időpont kellő létszámú egyesületi tag jelentkezése alapján kerül meghatározásra.
Túratervezet:
A túratervezetet a csoport tagjainak erőnléte, az időjárás és a túravezető döntése megváltoztathatja!
Gyalogos zarándokutunk során ezeket a helységeket érintjük és itt nyílik vásárlási lehetőség:
Lillehammer – Oyer – Tretten – Favang – Ringebu – SorFon – Vinstra – Otta –Jorundgard – Dovreskogen – Dovre – Dombas – Hjerkinn – Oppdal – Rennebu – Meldal – Lokken Verk – Svorkmo – Skaun – Melhus – Trondheim/Nidaros
A napi szakaszok hossza igazodik a csoport tagjainak igényeihez és felkészültségéhez.
Az északi országok keresztény hitre térítésében három szent király: Norvégiai Szent Olaf, Dániai Szent Kanut és Svédországi Szent Erik játszott nagy szerepet. A skandináv országokban a hittérítő munka oroszlánrészét nem papok végezték, hanem világiak. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell figyelembe venni, ami a 11- -12. században Északra különösen jellemző.
A skandináv népek zömükben szívesen elfogadták a keresztény hitet, de az erkölcsi következményeket, amelyek belőle fakadtak — egyéni életmódjukat és az egész társadalmi berendezést illetően — már sokkal kevésbé voltak hajlandók vállalni. A kereszténységgel kapcsolatos fenntartásaik tehát nem a vallás, hanem az erkölcs elfogadása terén nyilvánultak meg. Szent királyaik viszont igyekeztek az erkölcsöket keresztény szellemben átalakítani, így lettek vértanúk.
A másik dolog: a 11. század a germán ,,saját egyházak” kora, amikor is a keresztény érzületű királyok úgy érezték, hogy közvetlenül ők a felelősek az egész egyházi életért országukban. Az akkori papság — még Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) reformja előtti időről van szó — tudatosan támogatta a keresztény központi hatalmat, különösen ezekben az északi államokban, a még csak félig keresztény vikingek körében.
Norvégiában a kereszténység helyenként már a 10. században talajra talált. Olaf Tryggvason (995–1000) egyszerre harcolt a kis fejedelmek megosztottsága és sokféle pogánysága ellen, de Svend Tveskaeg dán király legyőzte. Norvégia is része lett a nagy dán birodalomnak, amely Nagy Kanut uralma idején (1014–1035) Angliát is magába foglalta.
Ekkor élt a második Olaf, a szent. Harald Graenske kiskirálynak, Vestfold urának volt a fia. Később mostohaapja, Sigurd Syr házában nőtt fel, Ringerikében. Lehetséges, hogy kiskorában megkeresztelték, az viszont tény, hogy viking nevelést kapott. Amikor felserdült, mostohaapja megajándékozta egy hajóval, és egy csapat katonát is adott neki. Így részt vett több merész viking vállalkozásban a Keleti- tengeren, Hollandia és Anglia ellen. Egy ideig Ethelred angol király szolgálatában állott, s ekkor a kereszténység mély hatással volt rá. Amikor egy új vállalkozás során a Gibraltár előtt hajózott, lehetett valami látomása, amelyben világossá vált előtte, hogy vissza kell térnie Norvégiába és trónra kell lépnie. (A legenda szerint egy ragyogó alak ezt mondta neki: ,,Térj vissza és légy Norvégia örökös királya.”) Észak felé fordult hát, és 1015 előtt fölvette Normandia hercegénél, II. Richárdnál a kereszténységet. Amikor tovább folytatta útját hazája felé, már volt vele 220 katona, egy püspök és több pap. Felismerte küldetését és élete értelmet kapott.
A róla szóló legfontosabb források (Passio Olavi a 12. századból és Szent Olaf sagája Snorre Sturlasontól a 13. századból) természetesen korábbi hagyományokon alapszanak; bennük a történeti tényekhez anekdoták és mitikus elemek kapcsolódnak, de Olaf életének fő vonala azért kirajzolódik bennük.
Csak 1016-ban sikerült Olafnak — tárgyalások után és harcok során — elérnie, hogy elismerjék egész Norvégia első királyának. Törekedett arra, hogy Norvégiában a kereszténység terjedését előmozdítsa. Mindent megtett, hogy a szívek ellenállását legyőzze. Életrajzírója, Snorre elbeszéli, miként ért el eredményt az egyik térítő útján a norvég parasztok körében. A király Gudbrandsdalenbe érkezett. Az idevaló emberek Tor isten hatalmas képmásával akarták megrettenteni. Olafra azonban semmi hatással nem volt a bálvány; rámutatott az épp kelőben lévő napra: lám, sokkal nagyobb és sokkal hatalmasabb, mint a torz bálvány, és az igaz és láthatatlan Isten teremtménye. Embereivel szétdaraboltatta a bálványt, s mivel Tor isten nem állt bosszút, ezt a parasztok istenítéletnek tekintették és nem álltak tovább ellen. Papjaira bízta, hogy hirdessék az Evangéliumot, tanítsanak, építsenek templomokat, misézzenek, szolgáltassák ki a szentségeket. Előfordult, hogy a keresztségre csak valóságos csata után kerülhetett sor, amelyet mindkét fél ,,istenítélet”-nek tekintett.
Később új törvényeket fogadtatott el Olaf annak érdekében, hogy népét politikailag összefogja és keresztény szemlélettel átitassa. ,,Szent Olaf törvényei”-t, amelyeket századokon át mintaszerűnek tartottak, sajnos nem ismerjük hiteles formában, mert csak jóval később írták le. Olaf fő tanácsosai a misszionáló püspökök voltak; közülük főleg Grimkel adott neki sok tanácsot a keresztény jogrend alapjának megvetéséhez. A legfőbb követelmény az volt, hogy Norvégia mielőbb keresztény legyen és hogy templomok épüljenek. Ezért püspökségeket kellett alapítani, és biztosítani kellett a papok megélhetését. Az új törvény szentesítette a munkaszünetet vasár- és ünnepnapon, és tiltotta, hogy közeli rokonok egymással házasságra lépjenek.
Olaf következetesen küzdött a keresztény jogrend érvényesüléséért és azért, hogy csak egy király legyen. Ez hamarosan ellenállást váltott ki. Elsősorban a régi kiskirály-családok mozgolódtak, a dán Kanut is egyetértett velük. Olafot tűrhetetlen zsarnoknak kiáltották ki, aki elvette tőlük a régi jó szabadságot. Eddig a gazdag parasztok a nemzetségükhöz tartozó törvénysértőt kiválthatták pénzzel, így a szegényekkel szemben előnyösebb helyzetben voltak. Most azonban — ezt Olaf külön hangsúlyozta — az előkelő és gazdag bűnösnek ugyanazt a büntetést kellett elszenvednie. 1028-ban Kanut király flottát vezetett Norvégia ellen angol és norvég katonákkal. Mivel Olafnak túl kevés híve volt, menekülésre kényszerült.
Ebben a sorsfordulatban Olaf elég érett kereszténynek bizonyult. Eddig elég sok harcába került a keresztény életeszmény megvalósítása, s ebben a harcban nem sikerült mindig helytállnia: egyetlen fiának, a későbbi Jó Magnus királynak nem a felesége volt az anyja. Most bűnbánatot tartott. Menekülés közben sok csodát tehetett. Hatására lettek kereszténnyé Gotland szigetének lakói. Oroszországban a rokonainál talált menedékre. Először arra gondolt, hogy elzarándokol a Szentföldre, de egy új látomásból erőt merítve elhatározta, hogy visszatér hazájába. Svédországban csapatot gyűjtött és Drontheim ellen vonult, ellenségei azonban túlerőben voltak. 1030. július 29- én vívták meg a döntő csatát Stiklestadnál. Snorre beszámol róla, hogy fehér keresztet festetett a katonák sisakjára és pajzsára, csatakiáltásuk pedig így hangzott: ,,Előre Krisztus, a kereszt és a király hívei!” Ez — még ha csak legenda is — arra enged következtetni, hogy Olafot Konstantin szelleme hatotta át. A csatát és az életét azonban elvesztette.
A saga, amely mindjárt Olaf halála után keletkezett, már szentnek mutatja be a halott királyt. Egy versben, amely a győztes Svend Knudsonnak szólt, Thorarin Lovtunge így énekelt: ,,Olaf, mielőtt kilehelte volna, megmentette ártatlan lelkét”, s most ,,vakok és némák keresik fel a királyt, és gyógyultan térnek vissza otthonukba”. Grimkel püspök az egyik drontheimi templomba vitette földi maradványait.
Ezzel létrejött Észak egyik legnagyobb középkori zarándokhelye. 150 évvel később elkezdték építeni a norvég érsek székesegyházaként a legnagyobb és legszebb északi katedrálist, a Szent Olaf templomot. Ezen kívül még sok más Szent Olaf templom is épült Norvégiában, sőt Svédországban, Dániában és Angliában, valamint a Hansa-városokban. Így jogosan tekinthetjük az egykori viking királyt Észak legjelentősebb és legnépszerűbb szentjének. Mint Norvégia örökös királya (Rex perpetuus Norvegiae) Olaf az ország politikai és keresztény egységének szimbóluma.
Norvégia középső részén helyezkedik el Trondheim. 997-ben alapították, első fénykorát a 12-13. században élte Nidaros néven. Ekkor királyi székhely, főváros és az ország katolikus központja is volt.
Trondheim óvárosának egyik nevezetessége az érseki palota, ahol a norvég királyok koronázási ékszereit bemutató kiállítás látható. A másik fő látnivaló a katedrális. Norvégia legjelentősebb gótikus épületét a 11. században kezdték el építeni. A legenda szerint a főoltár alatt nyugszik Szent Olaf, aki II. Olaf Haraldsson néven uralkodott és 1030-ban csatában esett el, amikor dánok és felkelő nemesek ellen vonult hadba. A fából épült városban számos tűzvész pusztított, a templomot is többször újjá- és átépítették főleg angol és francia mesterek vezetésével. 1537-ben Norvégia a protestáns hitre tért. A népszerű zarándokhely megszűnt érseki központ lenni. Ezután évszázadokra az enyészet lett az úr az egyre romosabb falak között.
Norvégia hosszú ideig korlátozott szuverenitással rendelkezett – 1397-től hol a dán, hol a svéd király uralma érvényesült –, s csak 1905-ben nyerte vissza függetlenségét.
A katedrális a nemzeti ébredés egyik jelképe lett. Országos összefogás eredményeként 1869-ben kezdték újjáépíteni, s 1905-től ismét a norvég királyok koronázó temploma.
A nyugati front egyik tornyának tetején látható Mihály arkangyal szobornak külön érdekessége, hogy arcvonásaiban Bob Dylanre ismerhetünk. Az 1969-ben készült szobor alkotója Kristofer Leirdal az amerikai énekesről mintázta a művet, tisztelegve a művész vietnámi háborút ellenző nézetei előtt.
Trondheim ma Norvégia egyik legnagyobb turisztikai célpontja. Évente több százezren keresik fel az ismételten megújult majd ezeréves királyi katedrálist.
Oslo a régi középkori épületek, templomok és a modern építészet eklektikus keveréke, de a külvárosa kellemesen vidékies, alig lépsz ki a városból máris ott tolong a természet, erdők és sípályák egyensúlyban tartott keveréke. A norvég főváros fő nevezetességei: Parlament, Karl Johans sétálóutca, Nemzeti Színház, Egyetem, Királyi Palota épülete és kertje, Akerhus erőd, a kikötő és a Városháza.
Az Akershus erőd (Akershus Slott og Festning) Norvégia legjelentősebb középkori erődje, amelyet V. Håkon Magnusson király építtetett 1300 és 1308 között. A várban lakott 1319 és 1380 között a király is. Az erődöt magas tornyok védték, külső részeit földalatti folyosókon át lehetett megközelíteni.
1527-ben egy tűzvészben az Akershus erőd erősen megrongálódott, később reneszánsz stílusban építették újjá. Ezt követően azonban a vár hadászati jelentősége csökkent, gyakran csak raktárnak vagy börtönnek használták. Az erőd napjainkban múzeumként működik, megtekinthető a királyi sírkápolna, ahol VII. Håkon király, Maud királyné, valamint Märtha trónörökösnő síremléke is helyet kapott. Az erőd udvarán, egy melléképületben található a norvég ellenállási múzeum.
Az osloi Királyi Palota (Det Kongelige Slott) 1825 és 1848 között épült Károly János uralkodó megbízásából H. D. Linstow tervei alapján. A király azonban még az épület befejezése előtt meghalt. Az oszlopos főbejárat 1905-ben VII. Håkon király trónra lépését követően készült. Az egyszerű külső megjelenés ellenére a palota belső termei meglehetősen díszesek. Körülötte 55 hektárnyi területen szép park terül el, amelynek egy része szabadon látogatható.
A norvég Parlament (Stortinget) kívülről jelentéktelen, belülről puritán épület, amely 1861 és 1866 között épült E. V. Langlet tervei alapján. A Nemzeti Színházzal szemben, az Eidvolls Plass túloldalán álló épület nyáron hétköznapokon látogatható.
Az Oslo fjord szélén álló, nem túl szép, de óriási méretű Városháza (Rådhuset) a norvég főváros jelképe.
A városháza 1933 és 1950 között épült Arnstein Arnberg és Magnus Poulsson tervei alapján. Érdemes megnézni az épületet díszítő N. Schiøll Szent Hallvard (Oslo védőszentje) szobrát, Alfred Sealand Randevú a Vikán szoborcsoportját, és Anna Grimdalen a városalapító Harald Hårdråde király bronzszobrát.
A Városháza jellegzetes két tornyának egyikén található Európa egyik legnagyobb órája, számlapjának átmérője 8,5 m. Ünnepekkor harangjáték hallatszik.
Az óriási méreteknek megfelelően a belső terek is hatalmasak, amelyeket az ország legjobb művészeinek freskói és képei díszítenek.
Az időpont kellő létszámú egyesületi tag jelentkezése alapján kerül meghatározásra.
Share
