MAGYAR ZARÁNDOKÚT ESZTERGOM-MÁRIAGYŰD 431 km
Már az El Camino után megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy végigjárjam az egyik komolyabb magyar túraútvonalat. Az Országos Kéktúra több szakaszán jártam már, nagyon monotonnak és unalmasnak találom. A Szent Jakab Zarándokút egészen az osztrák Wolfsthal-ig is csak 276 km, nem igazán jelent kihívást. Maradt a nagyon szimpatikus Magyar Zarándokút, déli irányban még nem igazán túráztam itthon. Megpróbálok majd az egyes szakaszokról a Camino-hoz hasonlóan rövid beszámolókat írni, remélem sikerül felhívnom majd sok ember figyelmét erre a nagyszerű útra és kezdeményezésre.
Már reggel 8-kor a buszon ültem egy nagy sprint után, még szerencse, hogy az Árpád-híd másik oldalán van az irodám. Békésen olvasgatva tökéletes nyugalmamat csak 2 Dorogon buszra szálló idősebb hölgy zavarta meg. Konkrétan majdnem nikotinmérgezést kaptam, amikor „elsuhantak” az ülésem mellett. Soha nem értettem, hogy miként lehet egy káros szenvedélyt már kora reggel ennyire magas szinten űzni, az osztrák határ előtti magyar települések éttermeiben már reggel 9-kor cigánypecsenyét rendelő és zabáló burgenlandi parasztokat juttatták eszembe. Bár én is mindig azt az álláspontot képviseltem, ha csinálsz valamit, akkor azt tedd tiszta szívvel és teljes intenzitással….
Már Esztergomban a buszról leszállva kérdeztem meg egy nagyon kedves hölgyet, hogy merre találom a Szent Adalbert hotelt, ahol kiválthattam zarándokútlevelemet. Ezt a választ kaptam: „Hűűű, az nagyon messze van….!” Visszakérdeztem, hogy „1.000 km-en belül?” – és mindketten jót mosolyogtunk.
10 percen belül odaértem, erről ennyit kinek mi van messze….
A Bazilika előtt a Magyarok Nagyasszonya szobornál volt az első megállóm az útlevél kiváltása után.
Attól függetlenül, hogy nagyon gyorsan ment a regisztráció a hotelben, eléggé elcsúsztam időben, már majdnem dél volt, amikor belekezdtem a Templom utcai emelkedőbe. A Vaskapu pihenőhely már messziről is impozáns látványt nyújt, annál nagyobb öröm volt felérni és egy korsó csapolt Dreher társaságában a gyönyörű, Dunára néző kilátásban gyönyörködni. Utamat folytatva a„Vörös Kereszt” alatti rétnél 2 km-en keresztül elveszik a jelzés, én is csak iránytű segítségével találtam vissza rá, folyamatosan DK irányába tartva. De mit csinál, akinél nincsen….? Először besétáltam az erdőbe a tisztás bal alsó sarkában, min. fél óra veszteséget okozva, rádöbbenve és átértékelve hibámat.
Pilisszentlélekben már sokkal könnyebben megtaláltam a 20 éve feltárt pálos kolostorromot, ami az ősi időkben hazánk egyik szellemi és tudásközpontja volt. Itt jött utam első „nagy találkozása”is, egy kb. 50-es hölgy személyében, aki egy piros bevásárlókocsit maga után húzva az ellenkező irányba tart, pont a romok között (!!!???) készült felverni sátrát. Próbáltam vele néhány mondatot beszélni, de gyorsan elérkeztünk ehhez a ponthoz…..
„És milyen céllal mész Esztergomba?”
„Forrásokat keresek a környéken.”
„Ha szabad megkérdeznem, milyen forrásokat?”
„ Ez egy nagyon titkos küldetés része!”
……. na itt gondoltam úgy, hogy befejezettnek tekintem addig sem túl tartalmas beszélgetésünket. A Caminón már megszoktam, hogy sok a „flúgos futam”, itt is gyorsan belefutottam rögtön elsőre.
A romok után egy szűk benőtt ösvényen vezet az út, többször is a hátizsákomba beakadva, mozgásomat teljesen leblokkolva, néha hosszú percekig tartó küzdelem után tudtam magamat kiszabadítani. Kifejezetten nehéz szakasz volt, ráadásul még elég hosszú is Dobogókőig, 1x sikerült is benéznem a jelzést, kb. negyedórát veszítettem, mire ismét visszataláltam a helyes útra.
Egy nagy rohanás lett a vége, hiszen a Zsindelyes Étterem melletti jurtában kaptam szállást és már délben közölte a tulaj, hogy csak fél 7-ig vannak a helyszínen, addig tudom átvenni a kulcsokat.
Jurtában még úgysem aludtam eddig, ennek is be kellett következnie mongol őseink előtt tisztelegve.
Kora reggeli indulás ellenére késői érkezés, de rengeteg látnivalóval. Kis túlzással az egész Caminón nincs ennyi látnivaló az erdőben, a mai útvonal kifejezetten kellemes meglepetés volt.
Pilisszentkereszt előtt a Mária Szentkút egy kifejezetten meghitt zarándokhely az erdőben, a szabadtéri oltár és forrás nagy hatással van az emberi lelkekre. Utána végig kisebb emlékhelyek és szentképek mellett elhaladva jutunk a faluba. Már a faluban nagyon finom fagyit ettem, mindenkinek ajánlom a templom előtti cukrászdát. A ciszterci romokat a focipálya előtt közelítettem meg, mert benéztem a jobbra fordulást valahol, de a pálya mellett emlékek ébredtek bennem, mert nem is régen ezen a pályán nem adták meg 2 szabályos gólomat a bíró hibás döntései miatt egy félidő alatt. Hajrá Kinizsi!:-)
Már a falu felett és a domboldalból a falura a gyönyörű panoráma miatt visszatekintve jött a 2. nagy találkozás egy ferdeszemű kecskepásztor (mi van !!!???) hölggyel, aki a tegnapi „szefós” hölgyhöz hasonlóan, szintén nem engedte lefotózni magát.
„Sok kecskéd van?”
„…..lenni több, mint ötven”
„Ebből is élsz, ezt csinálod főállásban?”
„…. nem- nem, ez hozni pici plussz”
Értem én, lenyomja a főműsoridőt a valahol Józsefvárosi Négy Tigris utódintézményében du.-2-ig, majd hazatérve felszalad a dombra az ötven kecskével….
Láttál már kínai kajáldában kecske húst? Na akkor majd fogsz….!
Ez már tényleg a legalja.hu, valóban semmi sincs már magyar kézben….:-(
A Trézsi forrásnál nagyon szívhez szóló volt a polgármester köszöntő levele:
„…..mintegy édesanya méhéből, éltető víz fakad, melynek jövője az alapok erejéből származik. Benne van feloldva Attila és Árpád vére, Szent István által felajánlott és ennél fogva Mária országa, Nagyasszonyunk féltő szeretete, történelmünk dicső emléke…..”
Az Orosdy kastélyt elhagyva már gyorsan elértem a mai nap fénypontját a Csillagösvényt (az ösvényen végigkövetjük az ősmagyarok legendáját és történelmét) és a Boldogasszony sziklakápolnát és sziklaszínházat Pilisszántó felett (Makovecz Imre útmutatásával Őrfi József tervezte). Helyben található kövekből épült az egyszerű formák és könnyed vonalvezetés technikáját követve, bámulatosan varázslatos lett a végeredmény! A kápolna alatti sziklaszínházban nyaranként koncerteket rendeznek.
Ezt a csodát magam mögött hagyva a piros jelzésen a Kopár csárda 9,5 km felirat és a pontos idő kombinációja, elég gyorsan el tudta rontani a nagyon emelkedett hangulatomat. Bár az új piros jelzés már elkerüli a falut, de így is nagy hajsza kezdődött a Kopár csárda eléréséig. Ismét a végére egy kifejezetten hosszú és kemény szakasz, happy end nélkül. A csárdában horror árak fogadtak, nem éppen turista és zarándok barát árfekvésben várják a vendégeket. Bármilyen áron is, de nagyon jól esett a csapolt Gösser és természetesen vacsoráztam is, mert reggel 8-kor toltam egyetlen szendvicset még Dobogókő határában.
Innen már gyerekjáték volt a kb. 3 km-es út a kijelölt zarándokszállásig. Egy kedves hölgy fogadott a pilisszentiváni plébánia épülete előtt, teljesen luxus körülmények közé csöppentem a tegnapi jurtás éjszaka után.
Közvetlenül a nap elején egy vadak elől elzárt területre lépve nagyon tetszett a máskor a kerítéseknél alkalmazott létrára fel- létráról le megoldás helyett az erdei forgóajtó, valószínűleg nem fognak a vadak rájönni az áthaladás technikájára…
A csendes elővárosi övezetet Budaligetnél értem el, nagyon impozáns és lejtős utcába fordultam be az erdőből, feltételezem nem közalkalmazottak lakják. A Máriaremetei templom fák közül előbukkanó szabadtéri oltárához érve az összhatás nehezen önthető szavakba, ezt egész egyszerűen át kell élni személyesen.
Már kezdtem elhinni, hogy végre egy nap, amit sikerül eltévedés nélkül hoznom, de aztán mégsem…
Hiába követtem a sárga turistajelzést, később a csatlakozó piros turistajelzéssel együtt, a síneket elérve nem láttam más lehetőséget, és a Z+ jelzésen haladtam tovább. Mivel egy elég lejtős úton lefelé elég sokat haladtam, úgy gondoltam öreg hiba lenne visszafelé is megtenni a távot… Egy üdülő portása útba igazított, hogy a Budakeszi úton átkelve, hogyan jutok a libegő aljáig. Onnan már gyerekjáték lesz a Normafához vezető út!
…… bárcsak az lett volna. A libegő felett egy ott lakó hölgy megmondta a frankót, hogyan érek fel „legegyszerűbben” a Normafához. Nagyon kemény emelkedő következett az erdőben falépcsőkön, elég brutál dőlésszögben, de ma ezt dobta a gép. Aki eltéved, az így korrigál…
Makkosmáriára már a Normafától indultam a 3 ismeretlen katona sírja mellett elhaladva, miután a Norma Cafe-ban ebéddel jutalmaztam meg kitartásomat és gyorsaságomat.
A gyönyörű pihenőparkban álló Kegytemplom főbejárata nyitva volt, de az előtérből megnyíló látvánnyal kellett beérnem, a belső üvegajtó nem engedett tovább. Régen a Fogolykiváltó Szűzanyához imádkoztak a templom falai között a világháborúk alatt a hadifoglyokért, ma pedig a kábítószer, alkohol és a szerencsejátékok rabjaiért. Ha nincsen háború, akkor is büntetjük önmagunkat….
Budapestet senkinek sem kell bemutatni, óriási öröm volt a Budafoki útról balra letérve elhagyni a nagyvárosi környezetet. Amit viszont pozitív példaként említhetek az a Kopaszi-gát Kikötő és Park, minden nagyvárosnak a dicsőségére válna egy ilyen színvonalas zöld övezeti terület.
A Dunaparty Megálló piros buszánál jól csúszott a csapolt búza, nagy lökést adott a további szakaszra. Budafokon a Péter Pál utcában felmásztam a stációkkal díszített keresztút végén található Budafoki kálváriáig, ám innen a partra visszavezető út retro időutazás. 30 évvel ezelőtti állapotban vannak a házak, egy régi nemesi kúria szinte az összedőlés határán. A Nagytétényi úton tönkre ment vállalkozások telephelyeinek sorozata tükrözte a nagy magyar valóságot…
A Campona előtt viszont elveszítettem a jelzést és a Campona utáni vasúti aluljárón átkelve próbáltam valamilyen támpontot találni. Próbáltam az MO híd irányába haladni, de nem igazán tudtam, hová megyek. Egy privát területről csak egy a kerítésre rádőlő fa segítségével tudtam kijutni, a 6-os főútvonallal párhuzamosan futó sínpárok mellé. Ott érthetetlen módon állt egy fickó a nagy semmi közepén és elmagyarázta, hogy merre jutok el gyalogosan az MO hídig. Ki lehetett ő? Talán vonatstoppos…..?:-) Fogalmam sem volt mit is kereshetett ott a sínek mellett, többször is visszanéztem és még mindig láttam, tehát nem délibáb volt…… (mint sok más Caminostory-ban az a személy, aki a helyes irányt mutatja)
A vasútállomásig visszagyalogolva és onnan már a Duna felé tartva előkerült a jelzés is és ….. felcsillant a remény, hogy találkozom az első zarándoktársammal a Magyar Zarándokúton. A jelzést követve, hátizsákkal közlekedett és abban egy hatalmas bot, amit először túrabotnak néztem. Kiderült, hogy nem zarándok, csak a Duna-partra igyekszik „szétcsapni néhány fát”, ugyanis a következő kick-box meccsére készül.
Szép környezetben értem el az MO hidat, majd a Lakihegyi adótoronynál balra fordulva hosszú egyenes végén Szigetszentmiklóst.
A városgondozási kft. telephelyén szereztem be a pecsétemet, ahol az idős portással jól elbeszélgettünk a Caminos élményekről. Ő nagyon sokat olvasott már róla, de még sosem találkozott előtte senkivel, aki már átélte személyesen az Út varázsát.
Miután átkeltem az 51-es úton, még 1 km-el a Rukkel-tó előtt elkezdett zuhogni az eső, ami 90%-ban végigkísérte az utamat. A Zubiri-Pamplona szakasz jutott eszembe, ahol 2 x 15 percre sütött csak a nap, az viszont pont elég volt, hogy teljesen megszáradjon a nadrágom.
Embertelen körülmények között mentem egész nap, csak a Gabitól kapott diós sütemények aranyozták be a napomat. Külön köszönet érte!
Bementem a Rukkel-tóhoz, szívesen beengedett a pénztáros lány szétnézni, természetesen egy teremtett lélek sem volt rajtam kívül, én is állig felöltözve. A kavicsbányából kialakított tó meglepően jó hely, ide biztosan eljövök a jövőben csúszdázni.
Felsőványig horror, mert nem tudom milyen útszakasz ez, de 90-10 % volt a kamionok-személyautók aránya…
Ott balra és végre természet és egészen Dabasig 20 km-en keresztül nincsen lakott település! Egyszerű volt a képlet, végig a Duna-Tisza csatornát követve érkeztem Dabasra.
Egy 2 km-es eltévedés szerintem nem rossz arány, a visszautat a legnagyobb esőben egy traktor oldalára kapaszkodva tettem meg, soha ennyire nem áztam szét és soha ennyire nem zsibbadt el a támaszkodó lábam.
Az ideiglenes zarándokszálláson Attila a szállásadó elég furcsán és üveges tekintettel nézett rám, miután kb. a 10. mondatommal közöltem vele:
„Elmennék az étterembe, szeretnék kimozdulni egy kicsit.”
„ …….. végülis eddig nem mozdultál ki, hanem ide teleportáltak valahonnan….”
Így utólag belegondolva, tényleg tudok néha elég nagy hülyeségeket mondani, 28 km heves esőben való gyaloglás után akartam további 4 km-t megtenni a vacsorámért….
Mivel elkezdett ismét zuhogni, győzött a józan ész, és rendeltem vacsorát a Nautilus étteremből. Miután megettem, már eső nélkül szerencsére, átszaladtam a közeli fakocsmába, ahol sört és ropit rendeltem. Általános jelenség, hogy mostanában mindenhol NAV ellenőrnek néznek. Akit még sosem láttak és kicsit extrém a megjelenése (pl. kalap), azt egyből „felcímkézik”. Olyan hihetetlen precízen és kimérten teszik elém a pénztárgép blokkját, ráadásul látom a pultosok arcán az elégedett mosolyt: „Rajtam aztán nem fogsz ki, azonnal felismerem a fajtádat….”
A tegnapi nappal ellentétben csodálatos napsütésben indultam útnak egy olyan szakaszon, ahol összefüggő lakott terület nincsen. Végig különböző csatornák mellett haladtam egykori mocsarak és belvizes területeken. Ezen a szakaszon rengeteg védett fajtájú és ritka madarat láthatunk illetve a parkban sok tradicionális háziállatfaj él, mint például a természetes környezetben tartott magyar szürkemarha és a rackajuh.
A Kiskunsági Nemzeti Park hazánk 2. nemzeti parkja és területének egy részét az UNESCO bioszféra- rezervátummá nyilvánította.
Dabasról egy nagyon impozáns fahídon vezet ki az út, majd egy újabb nagyobb, de rövidebb fahídon mentem keresztül. A Dömsödi árapasztó csatorna mellé érve gyönyörű napsütésben egy csatornába dőlt fatörzsön reggeliztem. Teljes csend, totális nyugalom és békesség… Hihetetlenül idilli percek voltak!
Mivel a jelzéseket nincs nagyon mire elhelyezni, ma segítette utamat messze a legkevesebb jelzés. Ezek után tényleg csodaszámba megy, hogy a mai napon sikerült először eltévedés nélkül teljesíteni a távot, bár a Borzaspusztai romtemplom mellett sikerült valahogy sajnálatos módon „elszaladni”!
Ürbőpuszta előtt a medertisztító vízügyes munkásokkal találkozva jót beszélgettünk. Ők világosítottak fel, hogy az országutat elérve a hídon balra forduljak és ne jobbra, (ahogy azútikönyv javasolja), hogy elérjem a „downtown”-t.
A kocsma/vegyesbolton kívül összesen 6 házat számoltam, az egyikre kirakva hatalmas tábla: ELADÓ
Hát szerinted, mennyi esély van az eladására???
Nagyjából annyi, mint egy tokiói veterán kamikaze találkozó megszervezésére…!!!
A kocsmában összefutottam a „helyi ikon” Bognár Pali bácsival (3. nagy találkozás – Ő kifejezetten örült a közös fotónak), aki a sörhasa alapján feltételezhetően törzsvendég az Ürbői Betérőben.
Még egy viszonylag gyenge nyugdíjból is sokszor kijön a 230 Ft-os Arany Ászok korsó!
További 11 km után afelsőszentivániHajós Kastélyban (Apaj Hotel) 2 személyes személyzet fogadott (inkább alkalmi rendezvényekből él a hely), külön köszönet Juditnak az állandó mosolyért, az ajándék gyümölcsökért és a mérhetetlen vendégszeretetért.
Ezen a napon csak egy rövid szakasz fért bele, csupán Ráckevéig mentem, mert vissza kellett térnem Budapestre.
A ráckevei híd Portomarint juttatta eszembe, bár teljesen más nagyságrend.
A piac végében az ország (egyik) legjobb pecsenyésénél ebédeltem, hihetetlenül finom minden étel. A hajnaltól folyamatosan kígyózó sor erre a bizonyíték, ha erre jártok semmiképpen se hagyjátok ki.
Már a HÉV állomás felé közeledve leszólított egy szőke hölgy gyermekkel a kezében:
„Hol a piac? Messze van?”
Átfutott rajtam, hogy a legkevésbé hiteles személyt találta meg ezzel a „Messze van?” témával, most mondjam neki, hogy a 940 km sincs messze?
„Rögtön a híd után balra, öt percen belül ott lesztek!”
Nem gondoltam volna, hogy máris folytatni fogom az utamat, mert teljesen más volt tervben, de ismét bebizonyosodott, hogy az élet a legnagyobb rendező….
Reggel a 2-es villamoson a HÉV megállóhoz közeledve 2 fiatal munkás beszélgetett mellettem:
„Olyan akna szag van!”
Mire a másik nagy bambán: „Taposóakna?”
… ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy visszafordulok, mert máris nagyon elfáradtam…
Ráckevén ismét szívesen „rácsatlakoztam” volna a pecsenyesütőre, de sajnos túl korán volt még, be kellett érnem a mennyei illattal…
A Duna-parti sétányon tovább haladva sajnos kiderült, hogy légvonalban már elhagytam a katolikus temetőt és visszafelé kellene mennem. Egy szerencsétlen tegnapi sportbaleset miatt nem voltam nagy formában, de csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy kihagyhatom János vitéz sírját és a ráckevei kálváriát. A kálvária eléggé elhanyagolt állapotban van, ráférne egy alapos felújítás, ami remélhetőleg rövid időn belül meg is történik. Viszont láthattam Horváth Nepomuki János huszár alhadnagy sírját, róla mintázta Petőfi a János vitézt.
Tegnap este annyira bekeményedett a térdem a sérülés után, hogy a lépcsőn is alig tudtam felmenni, vannak mégis csodák, mert 15 km megtétele után már újra hajlott a jobb térdem…Ráckeve után nyaralók minden mennyiségben, ez túl nagy dózis egy napra. Szinte észrevétlenül érkezés délután 2 környékén a Tassi-zsilip gyalogos hídjához. Ebéd és nagy pihenő a Pákász étteremben, már nagyon kellett, ugyanis szinte pihenő nélkül nyomtam le az első 20 km-t. Vegyes halászlét ettem, ami erősen közepes szintet képviselt, bár már megtanultam, hogy ha az fehértói halászléhez viszonyítok, akkor mindig hatalmas csalódás fog érni.
Jóllakottan és cipőcsere után teljesen megújulva vágtam neki a szakasznak Dunavecséig, amit végig a gáton kellett volna teljesítenem. Az étterem utáni 500 méteren retro lakókocsi bemutató, valószínűleg már ezek nem fognak innen mozdulni és „ráijeszteni” az utakon a közlekedés további szereplőire.
Laza 2 km-es eltévedés ismét, bementem egy félszigetre és nagyon kellemetlen a felismerés, amikor egy horgászöbölbe érve nincs tovább…. Nincs mese, a víz az úr!
A mellékágat megkerülve a földúton 5 percenként ugrottak elém nyuszik és futottak rövid ideig előttem az úton, majd az erdőbe ismét beugorva jobbra vagy balra, azt hiszem 7-ig számoltam őket. A falu előtt idilli szakasz a gáton, bár nagyon agresszívan támadtak a szúnyogok, de a birkacsorda tudomást sem akart venni rólam, amikor elhaladtam mellettük.
Este 7-kor érkeztem a dunavecsei zarándokszállásra, nagyon elégedett voltam a mai nap teljesítményével, ez volt ezen az úton a leghosszabb szakaszom.
Üvegtérddel nem is olyan rossz….
Valószínűleg óriási őrültség volt ilyen térdekkel elindulni tegnap. De még egy éjszaka ismét sokat segített rajta, már kezd emberi térdkalács formája lenni. Akárhogy is nézzük, „lábon kihordtam” a bajt és a gyógyulás útjára léptem, ma már térdvédő nélkül „repültem”.
Reggel esett az eső, ráadásul sok munkám is feltorlódott, ezért még fél 11kor is a laptop klaviatúráját püföltem. Nem siettem, mert pihenőt adva a térdeimnek, csak laza 19 km volt a cél.
Az árvízvédelmi töltésen haladtam Apostagig, ahol betértem találomra a faluba, majd az országúton a jelzést is megtaláltam. Dunaegyházáigegy ideig a főút mellett, amit nagyon utálok, majd már kültéri erdős szakaszon. De az utolsó 1 km a falu előtt mindenért kárpótolt, gyönyörű és idilli zöld ligetek, rendezett legelők különböző háziállatoknak, lenyűgözött a természet és az ember által alkotott építmények harmóniája.
A falu után egy fantasztikusan szép erdővel körülvett tisztásig minden rendben volt, utána teljesen eltűnt a jelzés. Először a továbbhaladás irányát sem találtam, alaposan körbejártam a rétet, mire találtam egy utat. Na innen, csak úgy megérzésre…
Amikor a kiválasztott gyalogos ösvényem egy végtelennek tűnő kelet felé tartó útban végződött, szintén megérzés alapján átvágtam egy durva bozótos területen és máris egy földúton találtam magam, ahol megjelent a sárga nyíl 200 méteren belül. Bingo!
Innen már fél órán belül a zarándokszállásomon találtam magam, ami a hendikepjét kivéve (4 km-re van Solt központjától) egy nagyon komfortos motel.
Egy egyébként nagyon finom napi menü és a BL meccs miatt bejöttem a városközpontba, már a Sport Étteremben derült ki, hogy se busz, se taxi nincsen, mehetek vissza a vaksötétben a Földvári útra.
Tényleg mazochista vagyok…
Majdnem délben indultam Solt központjából, aminek több oka is volt. Utálom magamat amikor ennyire megcsúszok időben, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy szállásomról bejutni a település központjába 1 órát vesz igénybe. Ezt tettem meg tegnap este oda – vissza, de a csapolt meggyes belga sör 2x ekkora távot is megért volna
Révbérpuszta után egy megtévesztő jelkombináció (oszlopon balra, fán egyenes jelzés) inkább lementem a Duna partra, ahol egy gyönyörű park fogadott. Gondoltam, hogy nem jó helyen járok, de amíg tudtam, közvetlenül a Duna parton folytattam. Gyorsan kiderült, hogy zsákutca, ezért mindenen keresztül vissza a földútig. Már tegnap nagy gyakorlatot szereztem ebben.
Egy csatornához érkezve ismét különös dolog történt velem. Egy traktor szántotta fel a területet a Duna alatti szántón, azt gondoltam, hogy a személyautó tulajdonosa a traktort vezető személy. A dobozos ajtó háta tárva-nyitva, de senkit nem láttam a környéken, a traktor pedig ellenkező irányban haladt. Nem láttam, hol kelhetnék át a csatornán, ezért elővettem az útikönyvemet, ami teljesen egyenesen mutatta az irányt. Nem igazán értettem a dolgot, erre visszanézek a tőlem 15 méterre parkoló autóra és csodák csodájára a dobozos hátsó részének a szélén ott ül egy idősebb ember. Hogy került ő oda? Útbaigazított és figyelmeztetett, hogy a Kalimajorba vezető út az átjáró után egyenesen halad és nem kell visszajönnöm a Dunával párhuzamosan haladó útra, aminek a nyomvonalát eddig követtem. Mivel a könyv is totál egyenesen jelöli, erre én soha nem jöttem volna rá. Már a 3. eset az út során, hogy a semmiből, véletlenszerűen (?) teljesen lehetetlen helyen akad egy segítőm…
Kalimajorban a Teleki-kastélyban terveztem ebédet, de konyha híján csak a kastélyt tudtam megtekinteni. Egy kedves hölgy megmutatta kívül-belül, óriási nyugalmat áraszt a hely, ide szeretnék majd vendégként a későbbiekben visszatérni.
További 8 km-t mentem az ebédért, de megérte, mert a hartai Panoráma Csárdában nagyon ízletes Révész harcsapaprikást ettem kapros-túrós-tejfölös csuszával.
Mivel a Teleki kastély után közvetlenül rátértem a 6-os bicikliútra, húsz kilométeren keresztül jöttem az aszfalton. Nem nagy élmény, erről lemondanék az elkövetkező napokban…
A zarándokszálláson nagy találkozás és tartalmas beszélgetés Edittel, aki első civil zarándokként járta végig 2011-ben a Magyar Zarándokutat! Respect!
Amikor ezeket a sorokat írom, a naplementét nézem a Duna partján. Állítólag Fajszon a legszebb a naplemente a Duna mentén, amit egy ilyen csodálatos nap után csak megerősíteni tudok. Padom 10 méterre van a zarándokszállástól, a régi gátőrházat alakították át erre a célra. Nagyon fullos lett, előző szombaton adták át. Mindennek nagyon „új” szaga van, mint kiderült én vagyok az első zarándok! Köszönöm, köszönöm! …., de azért ezt mégse kellett volna!
Sokan vagyunk naplementét nézni, viszont a szúnyogok rettenetesen támadnak, én már állig felöltöztem. Ha lefényképezném ezt a tucatnyi embert, biztosan ez lenne a kép címe: „Önkéntes véradók”
Reggel Edit elkísért az első sarokig, ahol egy mini kápolnát néztünk meg, amit a még az „átkosban” lerombolt kápolna helyén állított a Magyar Zarándokút Szövetség.
Ma időben indultam és először az ország legkisebb falvai közé tartozó Gombolyagon haladtam át, kb. 20 lakos. Egyetlen utcáján nem lakosokkal, hanem szabadon legelő állatokkal találkoztam. Pont ránéztem egy üzenetre, erre hallom, hogy valaki fújtat mellettem. Udvariasan félreálltam, de csak nem tágított. Akkor láttam, hogy egy mangalica követ. Hiába könyörögtem neki, hogy egy fotó miatt nézzen rám, valószínűleg nem én vagyok az esete…
Kalocsán a főszékesegyházzal szembeni elegáns hotel éttermében kaptam meg az utolsó adag napi menüt, korsó sörrel együtt 1.000 Ft környékén fizettem (Hogy vidéken mik vannak???).
A sétálóutcán egy parádés fagylaltozót találtam. Négy gombócot kértem és ott kezdett gyanússá válni a dolog, hogy az eladó közölte, maximum 2 gombóc fér bele egy tölcsérbe. Így 2×2 gombóc lett a vége, hihetetlenül finom fagyi volt, de még Bátya határában is ettem a hatalmas gombócokat, pedig az 7 km-re van Kalocsától. Még a sétálóutcán a fagyik megvásárlása után elhaladtam egy család mellett 2 kislánnyal.
„ Apu, oda nézz, 2 fagyit eszik a bácsi!”
„Kislányom, a bácsinak bejött az élet…!”
Bátyán kék vízkútnál megtöltöm a flakonjaimat, erre az utca másik végéből átszól egy ’70-es, fehér atlétatrikós figura, svájci sapkában:
„Honnan jössz?”
„Esztergomból, Bátya!”
„Hová mész?”
„Pécsre, Bátya!”
„Ha szerencséd lesz, akkor felvesz valaki a töltésen és elvisz Fajszig”
„ Ha nem lesz szerencsém, akkor elüt egy autó, de én autóba be nem szállok, Bátya!”
Na egy ilyen napra inni kell, vége a naplementének is, tehát irány a kocsma!
A mai nap nagyon kemény Canossa – járás volt, végig árnyék nélkül a szikrázó napsütésben!
A drámai helyzetet fokozta, hogy egyetlen maradék zsemlémet és utolsó adag szalámimatbevertem reggelire és úgy gondoltam, hogy a Keselyűs Csárdában vagy a Bárányfokon jelzett étteremben megebédelek. Olyannyira zárva van mindkettő, hogy idén még (vagy már?) ki sem nyitottak….
Szent László hídon átkelve Tolna megyébe érkeztem, de a megyehatár elhagyása sajnos nem jelentette automatikusan a 6-os bicikliút befejezését is…. A híd után a Balatont a Dunával összekötő Sió- csatorna töltésén folytattam utamat, majd átkeltem a Sió – zsilipen, amivel a Balaton vízszintjét szabályozzák.
Közvetlenül jobbra azonnal feltűnik a Gemenci- erdő, ahol az ország egyik legnagyobb vadrezervátuma található.
A csárda előtt a kisvasút áthaladására várva kaptam a rossz hírt egy szimpatikus családtól, hogy ma a csárdában nem eszem, két gyönyörű almával próbálták kompenzálni hatalmas csalódásomat.
A csárda szomorú látványa után csak az jelentett örömet, hogy megszűnt az aszfalt és végre földúton haladtam tovább. Tartottam egy 20 perces pihenőt cipőcserével, de közben annyira dühös lettem éhségem által, hogy akárcsak az első 17 km-t, a második 17 km-t is 3,5 óra alatt teljesítettem szintén étlen-szomjan. Már délután 4 órára a Szekszárd belvárosában lévő szállásomon voltam, furcsa nagyon, mert az egyik leghosszabb szakasz után érkeztem messze a legkorábban egy szálláshelyre.
Úgy döntöttem, bosszút állok a mai napért az egész világon és vacsora után megkóstolom az összes szekszárdi rose és fehér bort a Garay téren!
Váratlanul korán indult a reggel, mert a város központjában lévő kollégiumi zarándokszálláson egy borzasztóan tapintatlan, nyugdíjas társaság már negyed hétkor kókuszlikőrt kínált egymásnak hangos szóval a folyosón mindenkit felébresztve. Vasárnap reggel kókuszlikőr….. (???) ismét a burgenlandi parasztok ugrottak be a káros szenvedélyek extrém változatainak párhuzama kapcsán!
A szakasz viszont egy meglepően kemény lépcsőzéssel és emelkedővel indult a szekszárdi dombság szőlőtábláin keresztül, nem számítottam ezen az úton egyáltalán megterhelő szintemelkedéssel. De egyáltalán nem bántam, hiszen ismét erdők, rétek és mezők!
Az erdőbe beérve hosszú gyaloglás után értem el a világtól kicsit elzárt Grábócot, még a falu előtt egy újabb nagy találkozással.
A Vitis pincészet új szőlőültetvényeinek bejáratánál találkoztam egy furcsa fekete manóval és beszélgetésbe kezdtünk. Szívesen ajánlotta fel, hogy lekísér a faluba, öt perc türelmet kért és már zárta is a kaput. Bemutatkozáskor hallatlan szerénységgel csak ennyit mondott: Roberto Carlos
Bőrszín alapján kimondottan láttam a hasonlóságokat, de később elmesélte, hogy ő is futballsztár volt a szomszédos község csapatában, a Tolna megyei körzeti bajnokságban.
Még elpakolt valami huzalokat, „nehogy ellopják a chayenne indiánok”, valószínűleg ő valami más ellenséges indián törzsnek a szülötte, ezért a negatív diszkrimináció.
Jót beszélgettünk a faluig az élet örömeiről, tele van optimizmussal ez az ember, na ezt már szeretem! Szívesen állt a „kamerák elé”, az ürbői Don Juan után, sikerült a grábócit is lencsevégre kapni!
A faluba érve azonnal meglátjuk a kiváló állapotban lévő,a hazánkban fennmaradt egyetlen szerb kolostor-templom épületegyüttest, amiben jelenleg 2 szerb apáca és egy pópa él. A műemlék templom ikonosztáza gyönyörű és rendkívüli látvány, javaslom mindenki térjen be, ha valamikor erre jár. Nagyobb egyházi ünnepek alkalmával misét tartanak az ide érkező szerb hívőknek.
Cikó falu nekem a kocsmában elém tett csapolt Szalon sörről marad emlékezetes, már nagyon ki voltam szomjazva valami teljesítményfokozóra. A falu határában már Ófalu felé tartva ismét egy combos emelkedő, tetején ezernyi birka és pásztoruk látványa jelentette fáradozásaim eredményét.
Ófaluban pedig a zarándoksegítőm, Erzsébet által készített meleg vacsora emelte tovább egy kellemes nap színvonalát.
Hajnali fél 3-kor akkora földindulásra és égszakadásra ébredtem, hogy ilyet még soha nem éltem át. Be kellett húznom a függönyt, hogy a fél órán tartó villámlások sorozata ne vakítson meg…
Reggel indulás előtt szintén ez zajlott le, de már gyengébb intenzitással. Esőben indultam, majd Mecseknádasd előtt letértem a várhegyre a kilátó panorámája miatt, de tudtam, hogy ez óriási hiba, mert nagyon magas és vizes volt a fű, a hatalmas sárról nem is beszélve. Öt percen belül már önteni lehetett volna a vizet a vízlepergetős, de nem vízálló túra futócipőmből.
A Skóciai Szent Margit Keresztnél „újratervezés”, ekkora sárban és túrabotok nélkül nem akartam megmászni a Zengőt, ezért a festői szépségű Óbánya irányába indultam. Nem csalódtam, több mint meseszép ez a falu, varázslatos hangulatot és nyugalmat áraszt, akárcsak mai szálláshelyem Püspökszentlászló. A fő különbség, hogy Óbányát 4x annyian lakják állandó lakosok tekintetében, ami kb. 90 fő!
Óbányára érkezvén még reménykedtem, hogy ebédelhetek a Zölderdő Panzió éttermében, de már lecsengett a szezon, ezért minimális tartalékaimat a falu közepén található kocsma/kisbolt kombinációban töltöttem fel a nem túl acélos választékból.
A falu fazekas mestereiről híres, jelenlegi utódok ma is művelik az ősi mesterséget. A falut elhagyva az Óbánya-völgy hatalmas természeti élmény volt, a patakot jobbra és balra kerülgetve
értem be Kisújbányára.
Mai szakaszom végén érintettem a „természet templomaként” ismert Zengői Madonnát és az arborétum hátsó kapuján keresztül érkeztem Püspökszentlászlóra. Már Edit is figyelmeztetett, hogy nagyon rosszul van jelölve az utolsó jobbos leágazás a faluba, hiába készültem rá,sikerült nem észlelni, mert egyetlen leágazást sem láttam jobbra. Amikor már láttam, hogy távolodok a falutól, akkor választottam az „egyenesen át” célirányos megoldást és érkeztem erre a kb. 25 lelket számláló, meredek domboldalba épült faluba, amely a Kelet- Mecsek legszebb települése és a Magyar Zarándokút gyöngyszeme.
Szitáló esőben indulva más lehetőséget nem látván biztos voltam benne, hogy jó aszfaltúton járok, csak meglepően hamar értem el egy települést, amiről kiderült gyorsan, hogy Hosszúhetény és nem Zobákpuszta. Ezért az utóbbi teljesen kimaradt, a hosszúhetényi „városnézés” után egy meredek főúton kapaszkodtam vissza a hegyre ésKövestetőnél csatlakoztam rá a zarándokút sárga jelzésére ekkor már szakadó esőben.
Az út a Mecseken keresztül régi és rossz minőségű aszfaltúton vezetett Árpádtetőig és utána is Dömörkapuig nagyrészben. Árpádtetőnél minden zárva, halotti csend, abszolút semmi mozgás. Egy biztonsági őr javaslatára gyalogoltam 300 métert a főút mellett egy autós pihenőig valami jó ebéd reményében, de egy nagyon közepes babgulyással kellett beérnem.
Már amikor kiléptem onnan, ömlött az eső, nem tudom másképp mondani, sajnos rommá áztam az elkövetkező 2 órában. Mindkét cipőm csúnyán megadta magát az időjárás viszontagságainak. Dömör kapunál éppen beállt a városi busz, nagy volt a kísértés, de miért is tennék olyat amit a későbbiekben nagyon megbánok…
Valószínűleg nem ezt a napot fogom emlékként megőrizni a Magyar Zarándokútról, de így volt a Camino utolsó előtti napjával is. Egész napos esőben, egy kőkemény és szenvedős nap után értünk Pedrouzo-ba, hogy másnap gyönyörű időben, öröm- és diadalittasan vonuljunk végig Santiago utcáin egészen a katedrálisig.
Megérkezni mindig magasztos és lélekemelő érzés! Teljesen mindegy, hogy 14, 431 vagy 820 km után érkezel meg az általad kitűzött célhoz!
Ilyenkor minden akadály feledésbe merül. Lelked megnyílik, sokkal nyitottabb leszel és egyfajta lebegést élsz át, amelyet érezhetünk habár kisebb dózisban a hétköznapi életben is egy-egy munkahelyi vagy privát siker kapcsán vagy hasonló/nagyobb dózisban a szerelemben.
Nem gondoltam arra, hogy az előző 3 nap esőzése miatt a földutak annyira sárosak lesznek, hogy minden lépésért meg kellett küzdeni Bisséig 20 km-en keresztül, mert bokáig süllyedtem a sárban és minden lépésnél le akarta venni rólam a cipőmet a sártenger. Nem gondoltam arra sem, hogy tegnap 10 km-en keresztül vizes cipőben és zokniban vonszoltam el magam Pécs belvárosáig. Nem gondoltam arra, hogy néhány napja tűző napon mentem 33 km-t egy percnyi árnyék nélkül. Csak a lebegés és örömmel átitatott emlékezetes pillanatok…
Egy régi zarándokszokáshoz híven a falu első vizes kútjánál megmostam az arcomat, letörölve róla az út porát és az izzadtságot. Miután kiváltottam a zarándoklevelemet, Zsolt atya egy áldást is elmondott értem, ami különösen nagy meglepetés és megtiszteltetés volt.
Egy új értékrend már a Camino alatt kialakult bennem, de hogy tisztult-e a lelkem?
Soha nem gondoltam volna, hogy a Magyar Zarándokút során történnek velem misztikus dolgok, és mivel sikerült bevonzani különös segítőket az út során, talán igen. Lehet, hogy fejlődöm?
