HÁTIZSÁKKAL AZ ELSÜLLYEDT VÁROSOK ÉS ELTŰNT BIRODALMAK NYOMÁBAN
Lükia (latinul Lycia) ókori földrajzi egység. Nevét a lukkák népének görög alakjáról kapta. Félszigetszerű hegyvidék Kis-Ázsia délnyugati tengerpartjának sűrű erdővel borított részén, a mai Törökország területén. Független városállamok szoros szövetsége volt, melynek története legalább i. e. 1250-ig nyúlik vissza. Fethiyetől Antalyaig terjedt, pont ezt a távolságot tervezem gyalogosan bejárni 21 nap alatt (509 km).
A világ egyik legszebb gyalogos ösvénye és vándorútja, a természeti és történelmi csodák valamint a természetjárás és strandolás tökéletes kombinációja! Európa negyedik leghosszabb gyalogtúra (trekking) útvonala, a mediterrán klíma és több ezer éves ókori történelmi emlékek állandó kíséretével. Strandolás eldugott és félreeső öblökben, de egy utazás a kultúra szerelmeseinek is, hiszen napról-napra ókori görög, római és perzsa eredetű régészeti lelőhelyek, ezeréves sziklasírok, elsüllyedt városok valamint bizánci templomok hozzák vissza a letűnt korok varázslatos hangulatát.
Partvidékén az 1970-es évekig csak tengeri szállítási útvonal létezett, ezért szinte háborítatlan valójában találkozhatunk a csodálatos természeti látványosságokkal és a letűnt korok emlékeivel. Lükia legismertebb korai felfedezője Charles Fellows brit kalandor és utazó volt, neki köszönhető, hogy a vidék felkeltette a Nyugat figyelmét. Fellows egy vagyonos selyemkereskedő és bankár fiaként 1838-ban szervezte első lükiai expedícióját. Ezen és a következő utazásain felfedezte a legismertebb lükiai város, egyben a főváros, Xanthosz és 13 további település maradványait. Sok esetben Fellows volt az első nyugati, aki látta e városokat azóta, hogy lakóik a késői antik korban elhagyták őket. Angliába hazatérve Fellows közzétette beszámolóját a feltárásokról, ami arra ösztönözte a British Museumot, hogy hajót küldjön a lükiai leletek összegyűjtésére és elszállítására, hogy megőrizzék őket. E műtárgyak kiállítása Londonban legalább akkora szenzáció volt, mint a görög Parthenonból származó Elgin-márványoké 40 évvel korábban.
A lükiai partvidékre jellemző hegyvonulatok, sziklák és vízmosások csak itt találhatók meg az egész török parton. Ezek a vizek és tagolt, zátonyokkal teli partjaik kevésbé barátságosak, mint a Ión-partok. Az itt élő hajósnépet, a lük kalózokat, a Földközi-tenger keleti medencéjének leghírhedtebb tengerészeiként tartották számon. A századok folyamán a stratégiailag fontos helyen lévő Lükia megszerzése kihívást jelentett Perzsiának, a görögöknek, Nagy Sándor makedón seregének, a Római és a Bizánci, majd végül az Oszmán Birodalomnak is. Kekovát – az elsüllyedt várost – a bizánci időkben építették újra, és ismét virágzott, végül lakói a század végén hagyták el a kalóztámadások és az arab rajtaütések miatt. A lükiai partokat egészen a 18-19. századig nem sikerült megtisztítani a kalózoktól.
Előző este menetrendszerű érkezés Isztambulba és gond nélküli repülés Dalamanba. Nagy és pozitív meglepetésre a dalamani reptértől közvetlen dolmus járatot találtam Fethiyebe. Már sötétedés után értem a városba, ez jelentősen nehezítette a tájékozódási lehetőségeket, de viszonylag könnyen sikerült megtalálni a tervezett szállásomat. A német útikönyv ajánlásának ellenére borzasztóan alacsony színvonalú (főleg a fürdőszoba része ez a „Bírok, amit bírok, de ez már nekem is sok…..” effektus), de legalább közel volt nemcsak a másnapi dolmus pályaudvarhoz, hanem Amyntas sziklasírjához is.
Reggel ellátogattam a város szimbólumának számító Amyntas sziklasírjához, ami i.e. 4. századból származik. A hegyoldalban több sír is található, de a legimpozánsabb Amyntasé. Amyntas makedón uralkodó volt. Három fia közül az egyik Philippos, Nagy Sándor apja volt. Az igen látványos sziklasír (amely Krisztus előtt 350-ben épült) oldalán ez a görög felirat látható: “Amyntou tou Ermagiou”, ami lefordítva azt jelenti, hogy “Hermagios fia, Amyntas”. A sírhoz kb. 200 lépcső megmászásával lehet feljutni, sajnálatos módon néhány graffiti elcsúfítja, de a panoráma mesébe illő. De a panoráma kapcsán úgy érzem, lesz mit fokozni a következő napokban…..
Kayaköy szellemvárosa, (görögül Levissi), azaz “kőfalu”, sok szempontból is sokkoló élmény! A falut a 18. században keresztény görögök népesítették be. A törökök és a görögök békésen éltek egymás mellett a Kaya-völgyben. Keresztény és muszlim együtt teázott a kávéházakban, szoros barátságok alakultak ki, egymással kereskedtek. Életük a legnagyobb egyetértésben telt egészen az I. világháborúig.
Az I. világháború és az azt követő török függetlenségi háború (1919-1923) megpecsételte az ott élő görögök sorsát. A függetlenségi háború alatt a görög szövetségesek is hadjáratot indítottak az akkori Oszmán Birodalom ellen, területszerzés céljából. Törökország győzelmét és a háború lezárását követően lakosságcserére irányuló megállapodás született a két ország között. Az Anatólia területén élő ortodox keresztényeknek és a Görögországban élő muszlimoknak el kellett hagyniuk addigi otthonaikat. Összesen több mint 1 millió görögöt és mintegy fél millió törököt kényszerítettek arra, hogy útra keljenek. Mindkét fél tragédiaként élte meg ezt a helyzetet. Azok, akik Thesszaloniki környékéről jöttek volna ide, végül nem telepedtek le Kayaköyben, hanem máshol keresték a boldogulást. Kayaköy szinte teljesen elnéptelenedett és azóta a múlt tátongó sebeit viseli magán.A mintegy 1000 ház mellett 2 nagy templom, 14 kápolna, 2 iskola, 2 kút és 2 szélmalom maradt hátra.
Az 1957-es nagy fethiyei földrengést követően az épületek jelentősen megrongálódtak és napjainkban mintegy 500 ház áll ott üresen. A hely ma történelmi emlékmű, a török állam múzeumként működteti.
A kőházak mindegyike legalább kétszintes volt, az alsó szinten az állataikat és szerszámaikat tartották, a felső szinten éltek. A lapos tetős házak egyenletesen szétszórva simultak a domboldalba, összhangot teremtve a természettel. Az épületek jelenleg romosan állnak, látszik a gerendák helye és a kemencék nyoma. Mára a természet visszahódította a területet, vadvirágok és fűszernövények nyílnak a falak között, fügefák nőnek az egykori nappalikban.
A mai nap kérdése az volt, hogy a mai napra tervezett 25 km-t és extraként a Pillangó völgyet (Butterfly Valley) sikerül-e belesűríteni 1 napba.
A nap Ovacikban fényképezéssel indult a lükiai út start táblájánál. Néhány száz méter megtétele után máris eszméletlen kilátás Ölüdeniz lagunájára, parádés kezdés!
Kirme után „Szedd magad” akció elkerítetlen gyümölcsös kertekből. Én még gránátalma fát sosem láttam, a terméstől roskadozó fák és szőlőtőkék több, mint csábítóak voltak. A szőlő nagyon édes volt, de a gránátalma termése még savanyú, remélem 2 héten belül beérik, még biztosan tesztelni fogom az utam végéig.
Délután 2-kor már Faralyaba értem és gyorsan megtaláltam a Georg House vendégházat, amelynek a hátsó kertjéből vezet le az út a Pillangó Völgybe. A turisták 95%-a hajón érkezik, mert a megközelítése a sziklákon keresztül eléggé embert próbáló feladat. Bár már idén is haltak meg a lemászás során, de kicsit azért túl van misztifikálva a völgybe való lejutás. Lefelé én is nagyon óvatosan haladtam, 3 szakasz csak kötélpálya segítségével járható, de 45 perc alatt komolyabb veszélyérzet nélkül lejutottam. Bár pillangókat sajnos nem láttam, de impozáns a völgy, a tengerpart mesébe illő. Hatalmas élet fogadott, hiszen 3 napos török nemzeti ünnep van, a hatalmas sátortábor és a bár tele volt fiatalokkal. Megfürödtem a kristálytiszta és kellemes, 23 fokos vízben, nehéz szívvel vettem vissza 30 perc után a ruháimat. Minden blog, fórum és útikönyv 1 órát ír a visszakapaszkodásra, nekem kerek 30 perc alatt sikerült, köszönhetően többek között a még Arcoban vásárolt La Sportiva technikai cipőmnek. Mindenki előre engedett a falon, látták, hogy más dimenzióban „ugrálok” a sziklákonJ
Már a szikla tetején a Georg House éttermében egy hideg Efes sörrel jutalmaztam magam és indultam is tovább Kabakba, ahová kerek 2 óra alatt érkeztem.
A Mamma’s Pension-ba érve a 78 éves mama már tette is elém a vacsorát, ami nagyon vegetáriánus elveket követett, de nem baj, néha kellenek ilyen alkalmak is. A hihetetlenül barátságos, már nyugdíjas és jelenleg motoros túrán lévő Selo hozott egy üveg bort a közeli boltból és kézzel-lábbal mutogatás közepette jó hangulatban beszélgettük és boroztuk végig az est hátralévő részét.
Bár azt hittem eddig, hogy Ózd a csodák csodája, de az igazság valahol Alinca után keresendő! A nagyon meredek sziklafalon való leereszkedés lassú és nagyon körülményes a szűk ösvényen, de az öbölre néző panoráma végig a lefelé út során valami elképesztő, brutál cool érzés.
Még Alinca előtt az erdőben haladva a lehető legjobb helyen találkoztam Suleymannal. Mielőtt elkezd ragyogni az ötvenes hölgy olvasóim szeme, nem a filmsorozat turbános hősével, hanem egy jelenleg mérnöknek tanuló, mindig mosolygós egyetemista sráccal. Pont egy kisebb kereszteződés közepén kezdtünk beszélgetni, amit én nem észleltem az első pillanatban. Elmondta, hogy Kabak Beach-ről jön, amit hirtelen nem értettem, mert én ott haladtam volna tovább, ahonnan ő érkezett. És mivel ezen az úton a jelzés mindkét irányban fel van festve, valószínűleg csak 2 óra múlva vettem volna észre, hogy 3 órát feleslegesen gyalogoltam és szinte ugyanott vagyok, ahonnan eredetileg is indultam. Nem tudom őt ki küldte ide, de nagyon jókor érkezett…
Először Alinca elején láttam 2 együtt haladó, fekete egyenszerkós fiút, de már akkor is valami nagyon furcsának tűnt rajtuk. Amikor következő alkalommal láttam őket az Alinca – Gey közötti nagyon hosszú szakaszon, akkor már megfordult a fejemben, hogy az egyik lány. Félutat elhagyva az fenyőerdőből kiérve, az oszmán ciszterna előtt a betonúton megelőztem ismét őket, akkor már tényleg sehová sem tudtam tenni nemi identitásukat. 200 méteren belül a betonúton megláttam a piros keresztet, ami mindig a rossz irányra figyelmeztet. Amikor meglátták, hogy visszafordulok ők is megálltak és elővették a térképüket. A beszélgetésünk elején lett egyértelmű a hangjuk alapján, hogy mindketten lányok…
Mekkora flash, hogy egy betonút közepén 5 percig azon tanakodom 2 leszbikus német lánnyal, hogy merre kell menni Gey irányába!
Gey után teraszos olíva ültetvények sorozata, maga a teraszos ültetvények látványa a Zöld-foki szigeteket juttatta az eszembe. Hasonlóan a ma már egyszer átélt szakaszhoz, iszonyú nehéz, hosszú és kemény terep Belig, ahol a Fatma panzióban sikerült nagyon jól lakni. Fatma a tulajdonos, pirított bárányhúst tálalt vacsorára párolt zöldségekkel (soha rosszabb vacsorát), és mivel a szintén vendég 2 német pár teljesen vegetáriánus, nehezen volt megállás…. Bárányhúst most egy ideig azt hiszem, nem kívánok!
Az első 3 km kellemesen széles kavicsúton, de Belcegiz után egy nagyon nehéz, technikai szakasz következett. Lehetett fokozni az Alinca utáni leereszkedés nehézségi fokát, nagy mázli, hogy a Super Strong szériából vásároltam az új Leki túrabotomat, ha esetleg a könyebb de kevésbé terhelhető karbont választok, már rég darabokra törtem volna.
Útközben döbbentem rá, hogy miért láttam az első nap rengeteg francia és holland turistát, miért mennek az általam bejárt 2. napon már csak egyéni kalandorok és miért jönnek Bel után csak a teljesen elvetemültek….
Valószínűleg nem jártam pontosan körbe ezt a témát előzetesen, de fogalmam sem volt, hogy ennyire nehéz lesz a talaj és már szinte haladó hegymászói képességeket igényel ennek a túrának a teljesítése.
Nagyon megterhelő órákon keresztül nézni, hogy hová teszed a lábad, a bot hatalmas segítség, de azt is keresni kell minden egyes lépésnél, hogy hová szúrhatod le azokat. Hatalmas kőtenger, nagyon meredeken lefelé vezető szűk ösvények, folyamatosan csúsznak a kövek a cipőm alatt, nem is gondoltam volna soha, hogy létezik túrázásra ennyire kemény talaj.
Gavuragiliben úgy gondoltam, hogy már közel Pydnai romvárosának híres városfala, de amikor már azt hittem, hogy mindent megtapasztaltam, akkor jött csak az igazi meglepetés. 4 km-t sikerült 4 óra alatt megtenni (fél óra pihenő benne). Sikerült 2 opció közül a jóval nehezebbet választani, amikor végre feltűnt a városfal lenyűgöző látványa a hegyoldalból, valójában onnan kezdődött a legbrutálisabb szakasz lefelé a sziklafalon.
A romvárost elhagyva egy eléggé elhanyagolt és túl lazán billegő függőhídon keltem át a folyó másik oldalára, ahol a híd utáni kempingben a szabadtéri zuhanyzót használva leheltem életet magamba. Vettem egy 1,5 literes jéghideg vizet és nekiestem rekkenő hőségben a következő 8 km-nek először aszfalt úton Letoon romjaihoz, amely a lükiai szövetség legfontosabb kulturális központja volt, itt rendezték a legfontosabb vallási ünnepeiket.
Xanthos antik városa a Xanthos folyóról kapta a nevét, volt egykoron lükiai, hellén, római és bizánci fennhatóság alatt is. Lükia leghatalmasabb városa volt, de gazdasági fénykorát római fennhatóság alatt élte.
Cavdirig betonút, maximum annyi extra,hogy egy kellemetlen esemény miatt 10 percenként zaklattak telefonon otthonról.
Az erdőbe térve nehezen követhető ösvényen rövidesen az egykori római vízvezetékrendszer mellett vezetett az út, egyelőre víz nélkül. Mégis komoly adrenalin növelő tényező volt egy egykori híd feletti átkelés, jobbra és balra is szakadék, a vékony és eredeti állapotához képest igencsak lepusztult keskeny vízvezetékrendszeren kellett átegyensúlyozni a híd másik oldalára.
Cayköy feletti tanyán egy török párral együtt benéztük a balra kanyarodást, de egy nagyon kedves idősebb helyi lakos figyelmeztetett a hibánkra és még hideg vizet is osztogatott fél literes műanyag palackban semmiféle ellenszolgáltatást sem remélve. Le a kalappal ez előtt a nagyszerű ember előtt, önzetlen segítőkészsége mindenki számára példaértékű kell, hogy legyen!
Egyre szűkebb lett folyamatosan az ösvény (megérkezett bele a víz is, itt gyűlik össze a hegyekből lefolyó mennyiség), amellett, hogy már csúszott is, sokszor az jelentett komoly problémát, hogy a testem simán elfér, de még ott volt ám a hátizsák….
Akbel előtt egy taxis az emelkedő elején nagyot fékezve látta meg bennem a későbbi utasát, de a heves : „Taxi, Taxi!” kiáltására kb. ugyanolyan csúnyán nézhettem rá, mint egykoron FGY barátomra a kidobók, amikor megpillantották 20 méterrel a mezőkövesdi diszkó bejárata előtt. A taxisofőr reakciója is ugyanaz volt, mint egykoron az övé: „Jól van, jól van főnök, már itt sem vagyok!”
Patara mindig is az aktuális uralkodó hatalom flottájának volt a bázisa, a lükiai szövetségben is nagyon fontos szerepet játszott a kikötő, ugyanis szinte mindig harcban álltak valakivel.
A patarai strand a legszebb strand az út során, nagy kár, hogy én ebből semmit nem élvezhettem. Közvetlenül az első és utolsó csobbanásom előtt eredt el az eső és élénkült fel a vihar.
Patara Lükia legfontosabb kikötője volt, az ókori romjai mellett leginkább 18 km hosszú, varázslatos, fehér homokos strandjáról híres, mely az utóbbi években egy felmérés szerint a világ legjobb strandja címet is elnyerte. A patarai strand homokdűnéi mintegy 50 m szélességben terülnek el. Patara strandja egyben nemzeti park is sok veszélyeztetett madár- és teknősfajjal. A strand külön érdekessége, hogy a cserepes teknős itt rakja le a tojásait június és augusztus közepe között és ássa be a finom homokba a tojásainak szánt fészket. Az ifjú teknősök 3 hónap múlva kelnek ki a tojásaikból és mivel csak éjszaka közlekednek a tenger és a fészek között, a strand szigorúan csak napközben látogatható.
Patara kapcsán még említést érdemel, hogy itt született a Mikulás. Szent Miklós a III. században itt látta meg a napvilágot, majd Demrébe költözött, ahol püspökké választották.
Törökországba nagyon könnyű beleszeretni, akár már 1 hét alatt, nagyon kedvesek, vendégszeretőek és segítőkészek az emberek!
időjárás- csodás
tenger színe és hőfoka – csodás
vendégszeretet – csodás
konyha – csodás
Ami nagyon furcsa, hogy a kenyér meglepően olcsó, bármekkora nagy friss kenyérért nem fizettem többet mint 1 líra (110 Ft), viszont a szupermarketben a legolcsóbb sör 5 líránál kezdődik (550 Ft). Vendéglátóhelyeken min. 9 líra és a csillagos ég között. Sajnálom, hogy nem fordítva van…..!
Mivel az idő nem változott, ezért Kalkanba dolmussal utaztam és kivettem a legolcsóbb, de a „best panorama view” tetőtéri szobát egy szegényes panzióban. A fantasztikus kilátás testileg és lelkileg is feltöltött a másnapi nagy próbatételre!
A mai napban tényleg minden volt, mint a falusi búcsúban! A legtartalmasabb és legizgalmasabb nap kerekedett belőle.
Reggel 6-kor a müezzin énekének elkezdésével azonos pillanatban léptem ki az utcára a motel ajtaján. Két kilométert mentem még sötétben a Kas felé vezető országúton, majd balra fordultam az erdőbe a „Bezirgan 7 km” táblánál. De milyen 7 km következett? Az első 5 km-ben 800 méter szintemelkedéssel, természetesen a kilátás mindenért kárpótolt!
A Yumrutepe hágó után iszonyatos bűzben és térdig szemétben vitt a jelzés, legbrutálisabb élmény egy kecske fej, amelyet nemrég csupaszíthattak le teljesen a rovarok, mert a szarva melletti szőr még nagyon frissnek hatott…
Saribelen előtt egy félszemű öregember fütyült és futott utánam, legalább 20 kilós olíva bogyóval teli zsákkal a hátán. Nem tudtam, mit akar, de megálltam. Amikor utolért, akkor 2 hatalmas fürt szőlőt vett le a fáról, igen itt fán nő a szőlő. Valószínűleg itt Törökországban vannak a legvastagabb szőlőtőkék, nagyon furcsa a magyar szemnek, hogy itt klasszikus „fákról” lóg a szőlő. Hát ilyen vendégszeretőek és önzetlenül segítőkészek itt az emberek, a gyalogos turistákat pedig kimondottan értékelik!
Akkor még azt hittem Saribelenben történt velem a nap legkülönlegesebb eseménye. Ugyanis tönkre vágtam akaratom ellenére a falu forrásának a csapját. Jobban megnyitottam az amúgy sem 21. századi csapot, ami az alatta lévő vízsugártól a magasba repült én pedig már nem is egy forrást, hanem szökőkutat láttam magam előtt. A szemközti házból Hamza segítségét kértem, aki kezdésnek hozott nekem egy fürt szőlőt… Gyorsan kiderült, hogy ő sem jobb vízvezeték szerelő nálam, de szarrá röhögtük magunkat az „esőkabátján”. Visszament a házba esőkabátért, miután látta, hogy mi történt. Visszatért egy fekete nejlon zacskóval a fején, teljesen úgy nézett ki, mint egy arab terrorista a fejlevágós videókban…
Saribelen után holdbéli táj, nem véletlenül hívják a szakasz végén lévő panziót Moonstone Hotelnek. Nem tudom mennyire adják vissza a képek a táj varázsát, de nem evilági, több mint különleges érzés volt ezen a szakaszon gyalogolni.
Megérkezett az SMS is Mathias-tól, hogy megérkezett a szállásra Gökceörenbe, megkértem, hogy induljon útnak Saribelen felé, hogy az úton találkozhassunk.
Már csak 5 km volt vissza Gökceören településig, amikor a semmi közepén lévő Hussein’s House vendégház mellett haladtam el. A bejárati ajtó előtt jártam, amikor meglepetésszerűen előkerült 2 vérszomjas kutya és nem éppen barátkozós kedvükben voltak. Két botommal tartottam magamat távol tőlük és gondoltam, hogy a humánusabb megoldást választva kiabálok torkom szakadtából, csak előjön a gazdájuk a házból néhány másodpercen belül. Bár a hegyek kábé Antalya-ig visszhangozták az egyre erősödő „Help me, help me!” kiáltásomat, de sajnos gyorsan rádöbbentem, hogy bizony senki sem tartózkodik otthon. Én meg farkasszemet néztem a 2 egyre idegesebben csaholó és ugató kutyákkal az erdő közepén teljesen magamra hagyatottan. Ráadásul az egyik már oldalról támadott, ennyire kemény szituban még sosem voltam kutyatámadás kapcsán! Bevallom, most először lepergett előttem életem filmje, de ennyire veszélyes helyzetet nem láttam benne. Taktikát váltottam és támadásba lendültem, Sandokan nem támadt ennyire elszántan a Kelet-indiai Társaság katonáira, a csatakiáltásról már nem is beszélve! Lett is respectem ….. néhány pillanatra, …… de ismét támadásba lendültek! Más opció híján megpróbáltam elhagyni a területet, de elég nehéz szembe totál megőrült kutyákat sakkban tartani a botokkal és néha hátra pillantva felfedezni és követni a jelzést háttal állva… Kb. 200 méter után teljesen elfogyott a „lelkesedésük” és kiértem a veszélyes zónából! De mi történik, ha pl. egy egyedül haladó német nyugdíjas bot nélkül találkozik a kutyákkal? Az lesz másnap a Bild címlapján, hogy Lükiában 2 kutya széttépett egy német állampolgárt? Mindenesetre b….. (és kösse) meg az idióta Hussein a hülye kutyáit!
Azért a vége felé még volt annyi lélekjelenlétem, hogy csináljak róluk fotót, állítólag egy idő után minden emlék megszépül!
Update: idén ismét végigjártam egy csoporttal a Lükiai Út egyes szakaszait és megismerhettem a már 70 felett járó Husseint. Nagyon kedves ember a családjával együtt és kiderült, hogy egyáltalán nincs is kutyájuk…. Tavaly valószínűleg 2 kóbor kutyával találkoztam.
Csak hogy teljes legyen a nap, kaptam még egy 10 perces jégesőt is, majd jött az igazi happy end: felbukkant Mathias szakállas kobakja az egyik szikla mögül!
Mathias német irodalmat és művészetet tanít egy hamburgi középiskolában. Óriási figura és hatalmas arc, nehezebb lenne nála vidámabb és optimistább embert találni. Mindig mókás kedvében van és bármilyen társaságban átragasztja a hangulatát másokra!
Még márciusban a Camino első 2 hetében ismertem meg, már akkor elhatároztuk, hogy közösen járjuk végig a lükiai utat, az már más kérdés, hogy mindketten csak itt szembesültünk vele, hogy mire is vállalkoztunk…
Egy bőséges és tipikus török reggeli (kecskesajt, paradicsom, olívabogyó, kígyóuborka, főtt tojás, tea) után indultunk mai igen hosszú túránkra. A talaj földrajzi mivolta és kiszámíthatatlansága, illetve a nagyon szűk ösvények miatt minimum 2x szorzóval számolhatunk egy Caminós szakasz teljesítéséhez képest. Sok más szempont mellett is nagyszerű volt Matze megérkezése, mert a mai szakaszon egész egyszerűen nem volt jelzés 12 km-en keresztül. Bár széles erdei utakon haladtunk, de jól jött az általa a mobiljára letöltött térkép, ami offline üzemmódban is működik GPS kapcsolat alapján. A nagy platánfáig után 100 méterenként tévedtünk el a bozótosban, képtelenség volt követni a jelöléseket. Aztán csak előbukkantak Phellos romjai teljesen váratlanul és nagy benyomásokat hagyva bennünk. Folytattuk utunkat, miután bemásztunk minden ókori sírba és nem sokkal a romváros után nagy találkozás Kevinnel, aki önkéntes Kanadából és megújítja a már nagyon megkopott jelzéseket.
Még előző nap Saribelen után voltak annyira frissek a jelzések, mintha ragadtak volna még, és pont arra gondoltam, hogy személyesen találkozhatom Kate Clow nevű angol hölggyel és önkéntes csapatával, akik kezükben az ecsettel festik újra a fehér-piros jelzéseket. Ha a lükiai út úttörőjét nem is, de Kevint megismerhettük. Minden elismerésem, nagyon kemény meló 20 méterenként meg-megállva…..
Cukurbag után végre könnyű terep széles traktorúton, majd a kilátópont elérése Kas városa felett több, mint meseszerű kilátással. Majd onnan a lejutás rémálomszerű, de még mindig egyszerűbb, ha az eléd táruló panoráma alapján folyamatosan látod az úti célodat.
Sajnos csak 11 után indultunk, aminek a nap végére megittuk a levét. A késői indulásnak több oka is volt. Egyrészt sokáig gyönyörködtünk a panziónk reggeliző terasza által nyújtott panorámában, ami kiegészült egy breakfast buffet szervízzel, ilyennel eddig még itt nem találkoztam. Majd pénzt váltottunk és bevásároltunk 2 napra, ugyanis Bogazcikban nincs bolt.
Másik hátráltató tényező az volt Kas után, hogy építettek egy alternatív útvonalat körbe a Limanagzi-öböl után, ami visszahoz Kasba, így kínálva egy kellemes kis túrát a (nem mazochista) turistáknak. Sajnos mivel egyáltalán nem egyértelműek a jelzések, mi megtettük ezt a kerülőt és ezzel a ténnyel csak akkor szembesültünk, amikor ismét feltűnt Kas látványa az erdőből kijutva. Csak megjegyezném, hogy a helyes irányba 300 méteren keresztül egyáltalán nincs jelzés….
Térdmagasság alatt kb. 4 növényük van a törököknek, mind a 4 nagyon szúrós. Hiába szeretne az ember rövidnadrágban vándorolni, szinte lehetetlen. Még hosszú nadrágon keresztül is kellemetlen a mellékhatása ezeknek a növényeknek, ellenkező esetben húsbavágó élmény. Az alkarom már így is rémálomszerűen néz ki a sok faág és más növény által okozott sérülésektől, legalább a lábaimat óvom. A botok nagyon hasznosak, de egyszerűen annyira szűk az ösvény, hogy 2 bot nem fér el, arról nem is beszélve, hogy nem árt főleg a sziklákon egyensúlyozva, ha van az embernek egy szabad keze, hogy egyensúlyozzon. Ezen kívül legalább 3x vertem be úgy a fejem a felettem lévő faágba izomból, úgy hogy azonnal seggre estem. Sajnos én egyáltalán nem érzékelem a már 1 cm-rel szemmagasságom felett lévő tárgyakat, ez gyerekkoromban is sok sérüléshez vezetett. Nagyon bonyolítja a helyzetet az is, hogy ha testem át is fér valahol, de a magas és terebélyes hátizsák simán elakad a faágakban. Ezen felül összetört a napszemüvegem és tönkrement az egyik cipőm talpbetétje (újabb X-akta az életemben, egyik napról a másikra 2 számmal kisebb lett). Még szerencse, hogy a másik cipőm mérete ugyanaz, tehát mindkét cipőben tudom ugyanazt a betétet használni.
A Coban Plaji öböl strandján különös dolog történt. Két hátizsákos fickóról kiderült, hogy oroszok. Én még oroszt sosem láttam hátizsákkal közlekedni, ezt meg is említettem nekik. Egyikük így válaszolt: „Shit happens!” Legalább van humorérzéke! Itt annyira koszos volt a part, hogy elgondolkodtam, beugorjak-e a vízbe, de nem tettem, mert elkezdett cseperegni az eső is. Az Ufakdere öbölben szintén ugyanez történt, a pihenőnappal együtt már 3:0 az eső javára…. De itt már nem hagytam magam, bevágtam magam a sós vízbe!
Próbáltuk a nap végére behozni az addig eltökölt időt és a feleslegesen megtett kilométereket. Itt fél 7kor egyik pillanatról a másikra besötétedik, és még világosban is nehéz tájékozódni, nemhogy fejlámpával. Mivel még negyed 7kor is egy Bogazcik előtt lévő kemény emelkedő elején voltunk egy erdei szakaszon, kerestünk 3 egymástól ideális távolságra eső fát és kifeszítettük függőágyainkat és gyorsan belaktuk alkalmi campingünk területét. Későbbre volt tervezve az első erdőben alvás, de most másképpen alakult.
Hajnali 5-kor 100 méterre az alkalmi táborunktól beállt az öbölbe egy halászhajó és valami rettenetes hangot adott ki magából. Már a reggel is „csodásan” indult, de amikor a Bogazcik előtti emelkedőt megmászva a kavicsos traktorúton elkértem Matzetól a második botomat, akkor jött a döbbenet. A reggel a hátizsákomra erősített 2. botom eltűnt. Hiába szaladtam vissza 3 kilométert, majd másztam fel újra az emelkedőn, nem volt akkora mázlim, hogy a kijelölt útvonalon hagyjam el. Nagyon nehezen volt követhető a jelzés, és a sok faág közül valamelyik kilazította az amúgy biztosan rögzített botomat és le is esett a hátizsákomról, természetesen valahol, amikor kerestük a jelzést. Nincs többé gond, hová is tegyem problémás terepen a 2. botomat…
A legbosszantóbb pedig az volt, hogy már délelőtt 11 óra volt, de még mindig képtelenek voltunk elérni ezt az elátkozott falut. Bogazcik…..soha többet nem akarom hallani. Amikor végre elértünk oda, ott engem átkozott el az Ali panzió tulajának felesége, mert Mathias példájával ellentétben nem rendeltem tőle reggelit. Bepöccent az öreglány, nehezen emésztette a dolgot. Tudod kinek kell reggeli fél 12-kor, ráadásul olyan, amivel egyfolytában 9 napja etetnek….
A nap fénypontja egyértelműen Aperlai romvárosa közvetlenül az öböl partján, bizonyos maradványok félig a tengerben, félig a parton. A Purple House nevű kempingben jót beszélgettünk a tulajjal, aki a nagyapjától örökölte meg a helyet, 3 éve totális csendben és nyugalomban élik itt életüket ezen a farmon. Miután benyomtunk egy jéghideg sört, kaptunk tőle 2 sznorkel szettet és már szaladtunk is felfedezni a romváros tengerben található szakaszait.
Ücagizbe közvetlenül sötétedés előtt értünk tehén legelőkön és olíva teraszokon átívelő hosszú és fárasztó szakasz után, az utolsó 3 km-en ismét meg kellett villantani hegymászó képességeinket.
Felejthetetlen az ott eltöltött vacsora az előétel buffet és a hal miatt, ennyire bőkezűen egész úton nem szórtuk a pénzt. Ismét találkoztunk az étteremben a Gökceörenben megismert angol fiatal párral, de a vacsora után a csodásan kivilágított kikötő egyetlen padján már csak ketten beszélgettünk tovább néhány üveg Efes társaságában.
Hajókirándulással indult a nap, már reggel 9-kor egy francia házaspárral együtt úton voltunk Kekova, az elsüllyedt város és Simena várának irányába. A vár és az onnan nyíló panoráma parádés, az egész úton legjobban várt elsüllyedt város pedig hatalmas csalódás. Nagyobb a füstje, mint a lángja, valójában semmit nem lehet látni, sikerült túlzottan is elsüllyednie. Még Simena vára alatt teszteltük Matze mobiltelefonjának extra fényképfunkcióit, nagyon jól szórakoztunk a francia házaspárra várva.
Már dél is elmúlt, amikor elindultunk Demre irányába.
Andriake városa előtt a camping irányába fordulva értük el a Lükiai Út egyik legemblematikusabb és leggyakrabban fényképezett helyét, az andiriake-i hídat. A még mindig stabil, de ránézésre valójában ijesztő hídon történő átkelés kalandos, de a körülményekhez képest meglepően biztonságos volt.
A camping után aszfaltút, mellette sok útszéli kis élelmiszerbolt hideg sörrel, jó áron. Demre belvárosába érkezve azt hittük nagyon megütött minket a malátalé, de a fényképeket visszanézve nem a szemünk káprázott. Körforgalom peremén ezer éves szarkofág…. nem mindennapi látvány, az biztos!
A romvárosok közül egyértelműen Myra a leglátványosabb és legjobb állapotban lévő. Sziklasírjai és barlangjai impozánsak, a szinte tökéletes állapotban lévő amfiteátrumról nem is beszélve. A Krisztus előtt az 5. században alapított városban egy korát alaposan megelőző 20 km hosszú vízvezetékrendszer került kialakításra, amely a várost és a délre fekvő kikötőt látta el a hegyekből érkező friss vízzel.
Ezután Szent Miklós Demrében található templomát látogattuk meg, amely népszerű az ortodox zarándokok körében. A magyar köztudatba Mikulás néven bevonuló, rénszarvas szánon, piros ruhában röpködő legendás alak mögötti valós személy nem más, mint a mai Törökország területén született Szent Miklós.
Szent Miklós a már említett Patara városában látta meg a napvilágot a III. században. Szent Miklós egészen addig ott élt, amíg a 80 km-rel nyugatabbra fekvő Myra (mai nevén Demre) település püspökévé nem nevezték ki. A Mikuláshoz fűződő legendákkal ellentétben ezen a mediterrán éghajlatú vidéken soha nem havazott.
Szent Miklós a 19. életévét töltötte be, amikor nagybátyja (a szintén Miklós myrai püspök) pappá szentelte. A szüleitől örökölt vagyont szétosztotta a szegények között, segítette a szegény gyermekeket, ezért már akkor szentként tekintettek rá.
…és akkor jöjjenek a hegyek. Frenetikus 2 nap következett! Tengerszinten mentünk Demre mögött további 4 kilométert, még elértünk a Belören felé vezető elágazóig, ami közvetlenül a hegy lábát jelentette. Az utolsó 1 km-en megható volt az emberek szeretete, tisztában vannak vele, hogy itt fut a Lükiai Út, de turistát és bátor vállalkozót ritkán látnak. Mivel Finike városáig nincsen szálláslehetőség 43 km a kőrengetegben, a szintekről nem is beszélve. Egyszóval kevés a vállalkozó szellemű, itt a „mazochista turista” szókapcsolat ismét gyakran bevillant. Nagyon szegény emberek lakják ezt a részt, de házaikból kiszaladva megajándékoztak minket egyetlen nélkülözhető értékükkel, az ebben az időszakban bőven termő gránátalmával. Őszintén csillogott a szemük, látszott rajtuk, hogy pusztán bátorságunkért nagyon büszkék ránk és segíteni szeretnének. Nem mondhattunk nemet, kb. 7-7 gránátalmával gazdagabban és már így is túlsúlyos hátizsákjainkat tovább terhelve jutottunk el a hegy lábához. Innen 4 km-en belül emelkedtünk a faluig 660 métert, szikrázó napsütésben a 4 liter vizet beszámolva minimum 14 kilós hátizsákkal. Egyszer próbáljátok ki, jó kis „fegyenc edzés”!
Belörenben egy útépítő munkások által használt pihenőbe betérve ebédeltünk és kértünk friss vizet, mert eléggé megcsappant készletünk az első szakaszon. Itt rövid ismerkedés után Matze elszámolt törökül 10-ig hatalmas hangrobbanás kíséretében, zengett a „standing ovation”!
Egy árnyékos tűlevelű erdőn áthaladva értem el nyaktörő mutatványok közepette Alakalise templomának romjait, de a hely spirituális kisugárzása és a látvány mindent kárpótolt. Mathias maradt az úton, nem vállalta a kitérőt. Erős volt az első 4 km… Találkozásunk után bevertünk 3 gránátalmát, egyrészt nagyon jól esett, másrészt épp ideje volt könnyítenünk a terheinken. További 5 kilométert haladva találtunk egy hegygerincen ideális táborhelyet, kifeszítettük függőágyainkat és megfőztük forró vízben a tésztáinkat.
Korai ébredés után azonnali indulás, mert a java csak most következett. Két órán belül meghódítottuk a csúcsot, amit egy tehéncsordával közösen készített képpel ünnepeltünk. A GPS 1.672 métert mutatott. Belos romvárosáig a megszokott terep, de a nagy adótornyot sikerült testközelből látnunk, bár ez nem volt az útiterv szerves része. 400 méterrel előtte kellett volna jobbra fordulni, amit hibánk felismerése után is nehezen találtunk meg. A bokrok között felbukkanó első szarkofágok nagy örömünkre szolgáltak, hiszen ismét nagyon szűk ösvényen és kemény terepen küzdöttünk az utolsó 2 órában. Belos romvárosa nem maradt meg túl jó állapotban az utókornak, de egy nem helyi turistának azért mindig nagy élmény és különleges meglepetés, ha csak úgy a semmiből előbukkan egy antik város az erdő kellős közepén. Innen már pozitív meglepetésre széles ösvény majd aszfaltút Finike városáig, de az utolsó 4 km egy szerpentines úton gigantikus szintsüllyedéssel nem volt piskóta, ráadásul nehezen és hosszú városban csavargás után találtunk csak panziót.
Mathias már a Finike feletti emelkedő elején kijelentette, hogy ő holnap nem hajlandó megmozdulni, akkor még nem hittem el, hogy ezt teljesen komolyan is gondolja…..
Különleges és fárasztó 2 nap volt majdnem 5.000 méter szinttel, bárki megpróbálhatja utánunk csinálni!
Mathias teljesen kipukkant, mint a PIP és ROFIL típusú szilikoncicik néhány éve… Teljesen vége volt már tegnap is az utolsó 3 km-en. Ismét hangsúlyozta, hogy nem hajlandó egy métert sem megtenni, ő bizony pihen egy napot. Patthelyzet alakult ki, újratervezés. Mivel a Finike-Karaöz szakasz végig a tengerparton halad a D-400 autóút mellett, ezért viszonylag unalmas így beleegyeztem, hogy dolmussal kényeztessünk magunkat. Ha nincs szint, akkor máris le tudok mondani a gyaloglásról:-) Bár úgy gondoltam, hogy a Karaözbe érkezés után ha egyedül is, de biztosan kimegyek a Kaledónia –fokhoz.
Nagy meglepetésünkre Kumluca buszállomásán az átszállásnál derült ki, hogy Karaözbe csak nyáron közlekedik dolmus, ezért ismét újratervezés. Nemhiába, csak gyalogosan mehet biztosra az ember….
Akkor legyen az úti cél a következő betervezett állomáshelyünk Adrasan, a lükiai út legszebb tengerparttal és öböllel rendelkező települése. Viszont oda se megy dolmus, az Antalya-ba tartó buszra szállva elvittek minket a főúton addig az elágazóig, ahonnan már csak 6 km Adrasan. Kiszállás után én már indultam is volna, de Mathias gyorsan előrukkolt az ő megmentésére irányuló ötlettel: Stoppoljunk!
Félve tettem ki a kezem az első főútról Adrasan irányába forduló autó felé, de a hófehér Honda Civic hatalmas fékcsikorgással állt meg mellettünk. Mikor betettük a csomagjainkat a hátsó csomagtartóba, már akkor is egyértelmű volt, hogy a török rendszám ellenére nem török állampolgárok vettek fel minket. Furcsa látvány fogadott az utastérben. Egy jóképű 25 éves ukrán srác és egy undorítóan dagadt, kiélt és alkesz fejű 35 éves orosz nő alkotott fura álompárt, ugyanis kiderült, hogy mindössze 4 napja házasok. Valeria az a hídpillérlábú, erős menyecske típus! A nő már 8 éve Isztambulban él és egy helyi karaoke bárban ismerkedtek meg 2 hete, ahol Valeria elmondása szerint Dennis (??? – ezt azért megnézném ciril betűkkel leírva….) olyan gyönyörűen énekelt, hogy minden lány azonnal beleszeretett. Eddig hibátlan is lehetett volna a story, de a büszkén előadott folytatás alapján, Dennis a szebbnél-szebb lányok közül pont őt választotta!
Hihetetlenül nehezen bírtam ki röhögés nélkül, Mathias pupillái is napszemüvegének pereme fölé emelkedtek, de a lényeg, hogy ez az eset is jó propagandája a nemzetközi jelmondatnak főképp a jelenlegi orosz-ukrán „baráti” (v)iszonyt figyelembe véve:
„Make love, not war!”
Egész úton egy szállodát dicsértek, meggyőztek és mi is ott vettünk ki szobát. A szállodába érve még a cuccaikat sem vitték fel a szobába, máris elfoglalták helyüket az egyik tengerparti asztalnál, sört rendeltek és Dennis elszaladt whiskyért a szomszédos élelmiszerboltba. Nem volt belőle probléma, mert a nő törzsvendég, a volt török férjével is mindig itt múlatta az időt…. Dennis viszont nagy spíler, az ukrán forró helyzetet, napsütötte és nyugodt körülményekre cserélte. Úgy látszik egy kis napsütéssel, tengerparti hangulattal és sör-whisky kombinációval „minden” lecsúszik…
Délután fürödtünk a tengerben, teáztunk és kacsákat etettünk a nagyon impozáns és látványos vízen úszó étteremben, szétnéztünk a környékbeli sziklákon, de a vacsorára visszaérve a nászutas pár asztalán már végeláthatatlan sorban álltak a 750 ml Johnny Walker üvegek. A srácot még meg is értem, miért iszik ennyire keményen! Nemhiába, csodás dolog és felemelő érzés a szerelem….
Matthias ma is a szabadnap és a pihenés mellett döntött. Mivel számomra az egyik legjobban várt pillanat a Gelidonia fok elérése és az ottani panoráma átélése volt, reggel 9 óra után elindultam Karaöz felé a jelzéseken visszafelé haladva. A talaj különösen csúszós, hosszú és monoton volt. Ez is az egyik legnehezebb szakaszok közé tartozik, különösen, hogy visszafelé tettem meg. Már az erdőbe érve rögtön eltévedtem, offline térképem sokat segített. Annak ellenére unalmas és hosszú ez a szakasz, hogy néha elénk tárul a tengerpart panorámája több apró szigettel, de mivel tudtam, hogy sokkal izgalmasabb lesz a fokhoz érve, nem igazán hozott lázba a látvány. Mielőtt elértem napi fő célomat, az utolsó 4 kilométeren még 2x legalább eltévedtem a kőtengerben, ennyi apró és éles követ nem értem, hogy sodorhatott utamba az élet. Szó szerint kőkemény 14 km után ragyogó napsütésben értem a Gelidonia-fokhoz, jól megérdemelt félórás fotó-és étkezési szünetet tartva a híres világítótorony mellett. Természetesen a panoráma és a látvány mindenért kárpótolt, a pihenőm végén megérkező hatalmas török tini csoport finom süteménnyel kínált. Innen már csak 8 km volt hátra egy jóval egyszerűbb terepen Karaöz településéig, a számtalan vízcsap egyikénél egy piknikező török család nem engedett tovább, amíg meg nem kóstoltam konyhaművészetük gyümölcsét. Soha rosszabb bepillantást a török konyha mesterműveibe 1 órán belül többször is, talán a sorrend lehetett volna más és nem a sütinek kellett volna hamarabb érkezni, de ez úgyis egy „fordított nap” volt. A széles autóút mellett elterülő 2 csodálatos öböl is fürdésre csábított, de valahogy megéreztem, hogy további érdekes fejlemények miatt nem szabad további időt veszítenem. A faluba érve a központban lévő egyetlen apró boltocska tulajától érdeklődtem volna, hogyan juthatok vissza Adrasanba, ha beszélt volna egy picit is angolul. Nagy mázlimra egy kiránduló török pár betért vásárolni és a hölgytagja beszélt angolul. Viszont a tolmácsolásban tőle hallott, de a bolttulajdonostól kapott információk kiábrándítóak voltak. Busz nem megy, csak este fél 8kor, az is csak Kumlucaba, ahonnan már tapasztalatból tudom, hogy problémás az Adrasanba jutás. Nem volt semmi kedvem több, mint 3 órát buszra várni, ami teljesen ellentétes irányba visz és nem volt kedvem felvállalni az éjszakai stoppolást az Antalya felé tartó kereszteződésből, ha egyáltalán olyan későn még indul busz Antalya felé, mire a fél8as busz elvánszorog Kumlucaig. Most mitévő legyek? Eléggé kilátástalannak tűnt a helyzetem. Rákérdeztem, hogy van-e bármilyen más opció. Nemleges volt a válasz. Annyit tudtam csak, hogy Karaöz és Adrasan között nem nagy a légvonalbeli távolság, de előttem magasodott a 367 méter magas hágó csúcsa. És a hegyen keresztül? Bár létezik egy traktorút a hágón keresztül, amely semmilyen térképen nincs jelölve- mondta a tulajdonos, de gyalogosan ritkán indulnak neki. Három órám volt sötétedésig, azonnal kellett döntenem. Elmagyarázta, hogy a mecsetnél jobbra, majd a falu végén ismét jobbra, onnan már nem tudom eltéveszteni, végig az utat kövessem. Magamat 1 literes hideg narancslével és Magnum jégkrémmel megajándékozva kiadtam a jelszót: HÁGÓ ÁTKELÉS! Bár a faluból a kiutat nehezen megtalálva, de nagyszerű döntést hoztam. Bár hatalmas szintet kellett emelkedni a hágó tetejéig, de könnyű terepen, csodás 9 kilométert tettem meg, és pont sötétedésre értem vissza a hotelbe. A hágó tetején 3 felé válik szét az út, de az útelágazás mellett lévő egy szem házban hangosan szórakozó törökök megmutatták a helyes utat. Onnan már gyerekjáték volt a leereszkedés ismételten a tengerszintig! Amúgy azóta is rejtély számomra, ki lakik ott és milyen indíttatásból építettek házat a csúcsra. Mathias és a hoteltulajdonos már nagyon aggódtak értem, de bárcsak minden napra ilyet kívánhatnék, kockázatos de egyben felemelő és inspiráló túranapot!
Ettetek már kaktuszfügét? Mathias rábeszélt, de több okból is megbántam. Egyrészt nem túl finom, másrészt viszont a gyümölcs felületén lévő horgasszőröket és töviseket, még 3 nap múlva is szedegettem a ujjaimból….A hosszúkás, ovális, ősszel érő termések a kaktusz szárának peremén ülnek, kocsonyás állagúak és savanyú ízűek. Sok szempontból nem lett a kedvencem, ha valaki megpróbálja, akkor minimum munkáskesztyűben.
A monoton fenyőerdőkön átívelő szakaszt 2 emlékezetes jelenség dobja fel, rögtön a szakasz elején egy szűk sziklaátjáró, majd egy vihar által a fákat teljesen lecsupaszító, félelmetes hatású kb. 500 méteres erdősáv. Még belegondolni is rossz, milyen természeti erők munkálkodtak a lehangoló hatás elérésének érdekében.
Olympos falu ma a gyalogos turisták kedvelt üdülőhelye, hangulatos utcák, leander bokrok, fenyőfák és közöttük a bizánci kultúra maradványai. A folyóvölgybe épült egykori város gyönyörű környezetben található és véleményem szerint az épületek jobb állapotban maradtak fenn, mint a többi romváros esetében. Hatalmas területen fekszik összehasonlítva a többi már meglátogatott romvároshoz képest, fürdők, szarkofágok, színház és templommaradványok színesítik a tájat. Szállásunk a hátizsákosok Mekkájaként számon tartott Kadir’s Yörük Top Tree Houses, színes fabungallóival nagyon különleges atmoszférát varázsol. A kiadós és nagyon ízletes „all you can eat” vacsora után a vendégek összegyűlnek a központi udvarban egy óriási tábortűz körül, megáll az idő, a lángokat nézve és hideg sört szürcsölgetve szabadon kalandozhatnak mindenki pozitív gondolatai….
Összedobtunk egy “környezettudatos” levest a Yanartas-hegy oldalában:-)
Chimaeráknak egy lávafolyam kőzetének réseiből előtörő, gáz által életben tartott tüzeket hívják, metántartalmú gázról van szó, mely folyamatosan életben tartja a lángokat.
De ez a vidék igazából naplemente után kínál különlegességet, csak távolról láttam sajnos az éjszakai csodát, következő alkalommal biztosan kijövök naplemente után is. Chimaera az Olympos romvárosától pár kilométere levõ 250 méter magas sziklás hegy, amelynek belsejéből felszivárgó metángázok lángjai mint megannyi tábortűz világítanak a sötét éjszakában. Chimaera a görög mitológiában egy oroszlán fejű, kecske testű és kígyófarkú szörnyeteg volt, természetesen tüzet fújt, így az ókori embereknél nem volt kérdéses, hogy ez a szörny vette birtokába a hegyet.
Délután fürdés és relax a romváros előtti beach-en, majd vacsora előtt ismételten bejártuk és megcsodáltuk ezt a nagyon izgalmas, számomra legkülönlegesebb ókori romvárost!
Amikor már teljesen lemondtunk róla és elfelejtettem, milyen elvárásokkal érkeztem több, mint 2 hete Törökországba, akkor ajándékba megkaptam az utolsó szakaszt, pont olyannak, mint ahogy az egész lükiai utat teljesen tévesen elképzeltem. Könnyű terepen, végig a tengerpart mellett és tengerparti panorámával telt a gyaloglás. Valami mégsem volt az igazi, még az idő is elromlott, a mi lelkünk is valószínűleg az utolsó nap tényét próbálta értelmezni. Kátrányos és murvaköves, széles utakon haladtunk a nap második felében. Egy hatalmas, útszélesítő bulldózer is megjelent délután óriási hangzavart keltve, olyan barátságosan és természetességgel integettünk a sofőrjének, mintha 30 éves barátság lenne a háttérben. Teljesen más jellegű és túlontúl is kényelmes volt ez a nap, nem ilyen az „igazi” Lükia, amiből kaptunk elég ízelítőt az utóbbi majdnem 3 hét során.
Tekirovában sikerült kiválasztanunk a legjobban kinéző, de szolgáltatások terén leggyengébben teljesítő orosz turistákra szakosodott hotelt. A teljes személyzet orosz volt, egyedül a recepciós beszélt egy kicsit angolul. Sok rosszat írhatnék, de a legborzasztóbb az volt, hogy minden szoba a medencére nézett, és hajnali fél 3ig buliztak az orosz fiatalok a medence mellett, addig kellett élveznünk az orosz nyelvű techno-disco muzsikát, ami reggel 9kor ismét elkezdett bömbölni a hangszórókból!
Szálláshelyünkről az orosz muzsika elől menekülvén zuhogó esőben tettük meg a buszutat Antalyaba. Most néhány évig nem szeretnék orosz hangot hallani, a legvadabb rémálmaimban se jöjjön elő ismét a hotelben töltött éjszaka zenei aláfestése….
Antalya a Földközi-tenger gyöngye, a török riviéra fővárosaként is emlegetik. Kaleici, a városközpont, ahol különös török és görög házak állnak védelem alatt, a legközkedveltebb része a városnak. Ebben a városrészben foglaltuk el szállásunkat, egy nagyon hangulatos hosztelben. A bizánci és római építészet és kultúra alapjai még mindig láthatóak az óvárosban. II. Attalosz, Pergamon királya alapította Krisztus előtt a 2. században, a környező ókori településekből. A város jelképe a mecset az oszloposan hornyolt minarettel.
A várost gyűrűként öleli körül a Toros – hegység, melynek a város különleges éghajlatát köszönheti: a hegység által körbezárt síkságon megreked a tenger felől érkező levegő. Keletkezése a hellenisztikus időkre vezethető vissza, melyek tanúságát a közelben álló romok is mutatják.
A bazársoron apró ajándékok beszerzése és a tradicionális Sefa Hamam (törökfürdő) meglátogatása volt a program. A törökfürdőben egy komplett szolgáltatás csomag igénybe vétele zárta a török tartózkodásunkat. Az oda és visszafelé vezető úton is cigarettát kért egy-egy janicsár kinézetű fazon Mathiastól és amint kiderült, hogy német, szinte folyékonyan folytattuk a beszélgetést immáron németül. Szerintem Antalyaban 2 féle török létezik: aki már dolgozott Németországban vendégmunkásként illetve aki dolgozni fog….
Őszintén remélem, hogy rövidesen visszatérhetek majd erre a csodás tájra a Földközi-tenger partvidékén, már más minőségben, sok más ember számára is bemutathatva a Lűkiai Út csodáit!
Update: Kívánságom valóra vált és immáron egy 13 fős csoportot vezetve járhattam be idén ismételten a Lükiai Út legérdekesebb szakaszait.
Ön is szeretne túrázni?
információ